ez visszatekintõ lesz a javából :

A Kárpát-medence folyóit az évenkénti kétszeri áradás jellemzi, a hóolvadás utáni tavaszi (jeges ár) és a nyár eleji (zöldár). Feltételezhetõ, hogy amikor a korabeli krónikások pusztító árvizekrõl, illetve ezek elszaporodásáról és visszatérésérõl beszélnek, akkor nem a megszokott eseményeket konstatálják, hanem a szokásostól eltérõ intenzitású és számú áradást akarják megörökíteni.

Hasonlóan fontos szerepet játszott az idõjárás 1551-ben, Temesvár török ostroma idején, amelyrõl Evlia Cselebi így számol be: „... A török sereg ostrom alá fogta Temesvárt, ostromsáncokat készített. Ámde Isten rendelésébõl a zordon tél megérkezett s rendkívüli nagy esõzés lévén, az ostromsáncok mind megteltek vízzel, úgy annyira, hogy a janicsároknak lehetetlen volt az ostromsáncokban megmaradni...”

Temesvár tehát átmeneti megmenekülését köszönheti az idõjárás változásának. Talán a leghíresebb várostrom, amelynek sikeres védelmében az idõjárás is kiveszi a részét, Eger várának 1552-es sikertelen ostroma. A török sereg elsõ általános rohamát szeptember 29-én vezette, az utolsót október 12-én, melynek kudarca után rendelik el a visszavonulást. Dzseladze Musztafa török historikus az alábbiakkal magyarázza a kudarc okait:

„... Negyven napig tartott a harc, de elfoglalása könnyû szerrel nem volt lehetséges... Isten végzésébõl bekövetkezvén a téli évszak és a hideg idõ; a beállott esõzés és havazás miatt eltûnt a nyugalom és türelem, az élelmiszerekben való szükség aggasztotta a sereget, a hidegség megzavarta az állatok nyugalmát...”

Bár a török történetíró „isteni rendelésnek” tulajdonítja a vereséget, de ismerve az idõjárási eseményeket, elmondható, hogy a vár sikeres védelmében jelentõs szerepet játszott a védõk kitartása és hõsiessége mellett a hirtelen beállt hideg, amely ellehetetlenítette az ostromló török sereget.

A negyvenes, ötvenes években újra felerõsödik a kontinentális hatás a Kárpátmedencében, amely hidegebb teleket és forróbb, aszályos nyarakat eredményez. A század közepétõl kezdõdõ hideg idõszak tetõpontjai az 1595-1602 közötti esztendõk telei. Az erõs téli lehûlés jele volt, hogy a Kárpát-medence folyói újra befagytak, így a Duna is. (1594-95, 1601-02, 1607-08 - ezekben az években a Duna „átfagyott”) A hideg telek hatását felerõsítette a hûvös, csapadékos nyarak idõszaka 1597 és 1606 között. A lehûlési idõszak egybeesett a 15 éves háború idõszakával.

1560 és 1580 között újabb nyári csapadékhullám figyelheti meg, amelynek legintenzívebb szakasza a század hatvanas, illetve hetvenes éveinek végére esik, amikor szinte minden évben jegyeztek fel nagyobb áradásokat. Heves felhõszakadások, záporok, jégesõk és nyári viharok kísérik ezeket a nyarakat. A hõmérséklet sem emelkedik a megszokott szintre. A gyakori felhõzöttség megakadályozta a levegõ megszokott felmelegedését. Ebben az idõszakban még az sem ment ritkaságszámba, ami 1562. június 2-án történt Besztercén. Ekkor az egyik reggelen jéggel vegyes hó varázsolta fehérré a város háztetõit.

Az 1570-1580-as években még hatalmas mennyiségû gabonatermés a század végére hirtelen csökkent, és a háború befejezése után sem állott helyre. A melegigényes búza aránya azonban nemcsak a kirabolt területeken, hanem a kevésbé háborgatott északi megyék növénykultúrájában is elvesztette addig meghatározó szerepét.

Sáros megyében a XVI. század még nem jelentéktelen tiszta, illetve rozzsal kevert búzát, ún. mixtúrát találunk, a XVII. századra ez majdnem teljesen eltûnt. Helyét a mostohább éghajlati körülményeket elviselõ rozs vette át. A hûvösebb nyarakat jelentõs mennyiségû csapadék és visszatérõ áradások kísérték.

A XVII. század hûvös nyarai

A század elsõ éveiben változatos, de hideg idõ köszöntött be. Európában a leghidegebbek között említik az 1620-21-es telet is, amikor befagyott a Márványtenger, melyen keresztül közlekedtek az emberek. A telek 1600 és 1650 között általában változatosak voltak, csak a század közepe táján következett be a lehûlés legmélyebb pontja. Az 1650-es évektõl kezdõdõ periódust a hûvösebb és csapadékosabb nyarak jellemzik, amelynek nyoma marad a történelmi eseményekben is.

A hideg telekhez és a történelmi események kapcsolatához az állandó háborúskodás rengeteg anyagot szolgáltat. 1614-ben a befagyott Balatonon átkelõ magyar csapatok nagy vereséget okoztak a töröknek, a koppányi és mohácsi béget fogolyként a császárhoz küldték.

Szintén a hideg tél adta lehetõségek kihasználásáról számol be Bethlen Gábor levelében, amikor az 1621-es hadjárat kapcsán leírja: „Petneházy István kétezer lóval mentenek az mult szerdán által a Morva vizén, azt hiszem derekas dolgot próbálnak, hótok megett járnak azaz seregek valahol akarják, minthogy az jégen szabadon mehetnek mindenütt...” 1623-ban Bethlen Gábor hadseregébõl lovastul fagytak meg az õrszemek.



A hadszíntérré vált Magyarországon gyakran beálltak a folyók, így a Duna is. A Dráva jege elbírt egy kisebb hadsereget. Katonák sora fagyott meg a hadjáratok alatt. Az 1645-ös télrõl a beszámoló elmondja: „... Kemény hideg tél köszöntött be, amelyhez hasonlót még senki sem élt át. Néhol sok marha, vadállat és madár fagyott meg. A nagy folyók és tavak fenékig befagytak. Az Olt és a Maros folyón nyolc arasznyi vastag volt a jég... ” Hasonló következtetéseket vonhatunk le a kortársak beszámolóiból, akik a század végének hideg teleirõl emlékeznek meg.

A hirtelen beállt nagy hidegre enged következtetni az adat, mely szerint 1685ben egyszerre 150 ember fagyott meg Debrecenben. Az egész Európát érintõ lehûlés, a romló éghajlati viszonyok tömeges kivándorlási hullámot idéztek elõ az európai mezõgazdaság peremterületeirõl, így Skóciából is. A XVII. század derekának változékony idõjárását a század végén újabb lehûlés követte, melynek jeleként Nagy-Britannia partjai mentén megjelentek kajakjaikkal az eszkimók. Jellemzõ például, hogy befagytak a németalföldi csatornák. A modern klímatörténeti vizsgálatokban éppen a németalföldi csatornákon folyó teherszállítás szolgált alapvetõ forrásul az idõjárás változásaira. A fizetési naplók pontosan jelzik, hogy milyen korán megszûnt a hajóforgalom, mert beállt a jég csatornákban, s évrõl évre korán kezdõdött a tél. Jellemzõ, hogy a Németalföldre vitt spanyol katonákat korcsolyákkal is felszerelték.

1676 decemberében, majd 1684 februárjában a befagyott Temzén vásárokat rendeztek. Különösen hideg volt 1683-1684 tele, amikor a feljegyzések szerint a föld Angliában közel egy méter mélyen átfagyott és a Csatorna, valamint az Északi-tenger partján is 30-40 kilométer szélességben jég keletkezett. A szélsõséges nyári idõjárás több történelmi eseményre is hatással volt. Az elsõ 1663-ból származik, amikor Köprülü Ahmed nagyvezért és közel 100 ezres seregét - nyár elején - 40 napos esõ tartóztatta fel, amely csak július végén állt el. Eredeti tervét feladva, amely Bécs ostroma volt, Érsekújvár ellen fordult, amit 1663. augusztus 16-án elkezdett ostromolni és 40 napos ostrom után el is foglalt. Ugyanez az esõs idõjárás akadályozza meg a keresztény sereg augusztus 7-re tervezett hadjáratát is.

Hasonlóan hûvös nyárról tesz említést az a híradás is, mely szerint Esterházy Pál nádor Buda elsõ ostromára készülõdve - meggondolván, hogy már augusztusban havazott - tábori holmijainak leltára szerint réz ágymelegítõvel is felszerelkezett.

Kisebb megszakításokkal szinte végigkísérik a századot az állandó áradásokról szóló tudósítások. A század elsõ felében

szinte minden nyáron feljegyeztek kisebbnagyobb áradásokat.

A felerõsödõ kontinentális hatás következtcben a nyárutók, fõleg az augusztus óriási mennyiségû csapadékkal köszöntöttek be, amelynek köszönhetõen állandósultak a nyári áradások. A legjelentõsebb feljegyzett nyári árvizek 1605, 1608, 1609, 1618, 1621, 1628,1629-ben voltak.

A lakosság életlehetõségeit tovább rontották a tavaszi hóolvadást követõ árvizek. A szélsõséges idõjárású években a gyakori tavaszi fagyok, a forró száraz nyarak, a csapadékos nyárutók és a hideg telek következtében a termés mennyisége gyakran nem volt elég a lakosság ellátására. Ezt a viszonylag kevesebb mennyiséget is tovább csökkentették az állandó hadjáratok pusztításai, a hadseregek eltartása és a kettõs adózás. Gyakran jelentkeztek éhínségek és járványok is.

Esõzések és áradások Magyarországon a XVIII. században



Magyarországon az 1700-as évek elsõ felére a gyenge óceáni hatás, a második felére a kontinentális hatás felerõsödése jellemzõ. A század elsõ felére a forró nyarak jellemzõek, de az 1760-as évektõl megszaporodnak a hûvös nyarakról szóló tudósítások. Rendkívüli idõjárási események azonban a század elején is elõfordultak. Ilyen idõjárási kuriózumnak lehet nevezni a nyári havazásokat, amelyeket 1716-ban Brassóban (augusztus), 1725-ben Eperjesen (augusztus) 1795-ben Désen (augusztus), 1799-ben Belényesen (július) jegyeztek fel.

A hûvös, csapadékos nyarak ugyanúgy csökkentették a mezõgazdasági termékek mennyiségét, mint az aszályok, vagy a fagyos, hó nélküli telek. Ha a gyenge termésû évek sorozatosan következnek egymás után, az nemcsak a megtermelt élelmiszer mennyiségét csökkenti és éhínségeket idéz elõ, hanem legyengíti a lakosság ellenálló képességét a fertõzõ betegségekkel szemben. A csapadékos, magas pára

tartalmú idõszakok különösen kedveznek a fertõzõ betegségek, járványok elterjedésének.

A század elsõ felében viszonylag kevesebb áradást jegyeztek fel.

Az idõjárási viszonyok és járványok közötti kapcsolat legjobban talán az 1709-es pestisjárvány és az idõszak hûvös, csapadékos idõjárása között mutatható ki. Rákóczi szerint a járványt Törökországból hurcolták be és mindenképpen figyelemre méltó, hogy tavasszal támad fel, olyan idõszakban, amikor az ismétlõdõ hideg telek és szélsõséges nyarak a mezõgazdasági termelés csökkenését okozhatták, gyengítve a lakosság ellenálló képességét.

Az esõzések és áradások egyes hadmozdulatokat is döntõen befolyásoltak. Az 1703 júliusában II. Rákóczi Ferenc így ír:

„... a Borsava, Tisza és Szamos folyók. megáradtak, sárral és mocsárral borították a. síkságokat, ligeteket és erdõket, s így a folyók ágya megközelíthetetlen volt”. Ez megakadályozta a kuruc sereget a Tiszán való átkelésben, ugyanakkor megvédte az õket üldözõ Montecuccoli-ezredtõl. Mikor végül Vásárosnamény felé vették az útjukat, „Az utakat annyira elborította a sár; a víz és a mocsár, hogy a gryalogságnak majdnem egész nap térdig vízben kellett gázolnia... ”

A XVIII. század közepétõl elszaporodnak a hideg telekrõl szóló beszámolók, amelyek közül kiemelkedik Mikes Kelemen 1739-40-es bukaresti tudósítása. Eszerint 1739 október közepétõl 1740 március közepéig, öt hónapon keresztül szakadt a hó. Megerõsítendõ Mikes Kelemen állítását, a források a Kárpát-medencében is az évszázad legkeményebb teleként tartják számon az idõszakot.

1790-1795 között sorozatosan rossz termésû évek következtek. A szolnoki ferencesek feljegyzése szerint: „A nép oly nagy szükségben van, hogy a nád belébõl készült lepényekkel táplálkozik s döglött állatok húsát eszi, amibõl különféle betegségek támadván, sokan elhaltak... Reggeltõl estig szakadatlan sorokban jöttek a zárdába kenyeret kérvén, kik majd éhen vesztek. A Kunság ban az emberek százankint hagyták oda házukat és odatakarodtak telelni az hol koldulással élhettek. A marhák földet evén eldöglöttek. A nép szegényebb része mindenélbõl kifogyott, annyira hogy a testi ruhát is a kenyér végett eladni kényteleníttetett. ”

1791-ben a termés gyenge volt, 1792 nyarán elrohadt a sok esõtõl. A Bécsi Magyar Kurir 1792. szeptember 7-i számában beszámol arról, hogy , „... az Alföldön egész nyáron esik az esõ. Az öregek azt beszélik, hogy ilyen nyomorúságos aratást még sohasem értek... Erdélyben minden takarmány a mezõn ázott és rothadott ”

1794-ben az aszály tette tönkre a termést, a legyengült emberek közül százával szedték áldozatukat a járványok.1795-ben a himlõ pusztított.

A kedvezõtlen idõjárási változásokat az 1760-as évektõl kezdõdõen meghonosított burgonyatermesztés sem tudta ellensúlyozni. Mária Terézia 1767. október 21-én kelt rendelkezésében megparancsolta, hogy buzdítsák a lakosságot a gabonanemûeken kívül olyan növények termesztésére, amelyek termése ritkán szokott eredménytelen lenni. Ha az egyik fajta vetés nem sikerül, pótolja a másik. Ebbõl a célból különösen ajánlotta a burgonya vetését.

A kisjégkorszak vége Magyarországon



Magyarország idõjárásának alakulása a XIX. században követte az európai folyamatokat. A hazai források alapján megállapítható, hogy a század eleje Magyarországon is hûvös és csapadékos idõszakot hozott. A hideg telek három hullámban jelentkeztek: az elsõ idõszak 1810-1817, a második 1829-1836, a harmadik 1847-1850 között. Az elsõ idõszak esetében a hideg télhez hûvös, csapadékos nyár is társult, a többire a forró, aszályos idõjárás volt a jellemzõ. Mindkét párosítás a termés mennyisége és minõsége szempontjából hátrányos a mezõgazdasági termelés számára. A parasztság terheit növelte az ekkor Magyarországon elszállásolt osztrák katonaság eltartása. A föld

mûvesek ezt kölcsönfelvétellel próbálták áthidalni, de a rossz termésû évek miatt nemcsak a kölcsön visszafizetésére nem nyílt lehetõség, hanem a vetõmagra elegendõt sem adta vissza a föld, ezért a korszakban egymást követték az éhínségek és a járványok.

A hûvös, csapadékos nyarakról több feljegyzés készült, így Kecskeméten 1812, 1813, 1814-rõl. A csapadékos, hûvös nyarak katasztrofálisan rossz termést okoztak, amelyek együtt jártak a lakosság készleteket gyûjteni képtelen tömegeinek fizikailegyengülésével.

Ezek az évek, mint egész Európában, Erdély-szerte is a katasztrofálisan rossz termést eredményeztek. Voltak olyan helységek, ahol a kukorica a sok esõ miatt kétszeri vetés után is kirohadt. A Partiumban 1817-ben egész falvak maradtak pusztán. Éhínség, s nyomában a legyengült emberek között járvány pusztított. Az uralkodó II. Ferenc (aki ezekben a hónapokban utazta be a nagyfejedelemséget) hintóját az adózók állítólag 13 ezer panasz- és kérelemlevéllel rakták meg.

Az 1830-as kolerajárvány pusztításait fokozta (vagy éppen a járvány kitörését segítette elõ) a különösen hûvös és csapadékos nyár. A földeken elrohadt a gabona, a csapadékos idõjárás miatt elszaporodtak az áradások. Ezek az idõszakok egybeesnek a három nagyobb hideghullámmal. A legismertebb áradás a Duna 1838-as pesti jeges árvize, amely jelentõs pusztításokat okozott és lerombolta Pest jelentõs részét.

Hasonlóan válságos év volt 1847. A helyzetet súlyosbították az elszaporodó járványok, a mezei rágcsálók pusztítása és a sorozatosan jelentkezõ sáskajárások.

A hideg telekre, amelyek a század közepéig folytatódtak, a legjobb történelmi példa 1848/49 rendkívül fagyos december vége, amikor az országgyûlés kénytelen áttenni székhelyét Pestrõl Debrecenbe.

Hasonlóan hûvös nyarakat jegyzett fel Agyagos Molnár István Sárospatakon, ahol 1849-ben a júliusi középhõmérséklet 19,3 °C, míg az augusztusi középhõmérséklet 18,6 °C volt. Ugyanitt 1851ben júniusban 17,6 °C, júliusban és

augusztusban 19,7 °C volt a középhõmérsékletet.

A kis jégkorszak végét Magyarországon legmarkánsabban, az 1863. évi forró és katasztrofális aszályhoz lehet kapcsolni. A század hátralevõ idõszakában az idõjárás melegebbre fordulása figyelhetõ meg. Az áradásos évek gyakorisága a század elején és közepén a legnagyobb. Az 1860-as évek közepétõl a kisjégkorszaknak nevezett idõszak véget ér, ami nem jelenti azt, hogy rendellenesen hûvös, csapadékos nyarak ne forduljanak elõ mind Európában, mind Magyarországon vagy a világ más területein. Ugyanakkor elmondható, hogy ezek gyakorisága és periodikus visszatérésük nem tapasztalható.

Éghajlat-változási párhuzamok?

Õseinkkel ellentétben nekünk van lehetõségünk felkészülni a várható idõjárási változásokra. A kis jégkorszak gazdasági és történelmi eseményei lehetõséget nyújtanak arra, hogy elképzeljük, milyen következményekkel járhat a természeti körülmények tartós megváltozása. A globális felmelegedés nemcsak az ember és környezete viszonyának újraértékelésének a kérdését veti fel, hanem újra kell gondolni az adott területen élõk gazdasági, társadalmi körülményeit és megélhetési lehetõségeit is. Ez utóbbi pedig sokszor meghaladja egy terület, ország, vagy földrész gazdasági kereteit. Az idõjárás-változásra is igaz az a kicsit közhelyes megállapítás, hogy a globális problémákra globális válaszokat kell adni.

Ugyanakkor az idõjárás-változás, a csapadékviszonyok módosulása komoly kihívást jelent Magyarország számára is. Az elmúlt évek rácáfoltak az elõrejelzésekre, melyek az éghajlatváltozás következtében a Kárpát-medencére egy jóval szárazabb idõszak kezdetét prognosztizálták. Az ismétlõdõ tiszai árvizek és hosszan tartó csapadékszegény idõszakok rá kell, hogy irányítsák a figyelmet arra, hogy a megváltozó éghajlati körülményekhez alkalmazkodnia kell a Kárpát-medence lakóinak is. A változó éghajlati körülmények új víz- és környezetgazdálkodási koncepció kidolgozását és megvalósítását igénylik. Ez magába kell, hogy foglalja a meglévõ gátrendszer erõsítését és bõvítését, az árterek beépítésének a megszüntetését, szükségtározók és vízelvezetõ csatornák építését, melyek az aszályos idõszakokban is jó szolgálatot tehetnek a mezõgazdaság számára.

Önmagában is érdekes kihívást jelenthet az emberiség számára, hogy azzal a technikai fejlettséggel, amely részben felelõs az éghajlatváltozásért, milyen módon tud alkalmazkodni a megváltozó idõjárási körülményekhez.