Van egy jelenség, mely titokzatosnak tûnhet, ha nem vesszük figyelembe a polárfronti nyomásgradiens és a hõkontraszt esetleges összefüggését, illetve ezek hatását az áramlási kép zonális vagy meridionális voltára. Ez utóbbiak viszont nagyon tetszetõs magyarázatot adnak rá (bár valószínû, más magyarázat is fel lehet hozni)
Az alapvetõ zonális-meridionális fordulópontok körül tapasztalható Z-M ingadozásokra gondolok -magyarán, hogy a nagy lehûléseknek gyakran "elõhullámuk" van. Radikális lehûlések elõtt nemritkán egy gyenge hidegfront érkezik elsõként, majd átmenetileg megint melegadvekciót kapunk. Ezután jön csak az erõs, az idõjárást hosszasan hidegre/hûvösre változtató hidegfront.
Ennek a fordítottja is létezik: a hideg idõszak "utóhulláma". Fõképp télen tartós fagy, meridionális fázis végi hideg AC után elég sokszor van egy "átrohanó" szinoptikai ciklus pár nap alatt délkeletirõl délnyugatin keresztül északnyugatira forduló áramlással, a végén hidegfronttal, némi visszahûléssel. A lehûlés azonban sohasem hosszan tartó ilyenkor: a meridionalitás "végsóhaját" követõen huzamosan zonális, enyhe idõszak következik.

Lássunk egy példát az elõhullámos lehûlésre:
A 2004/2005-ös télen december végétõl egészen január közepéig zonális légmozgások uralkodtak a kontinensen, a következõ térképen láthatóval végeredményben megegyezõ légnyomáseloszlással.

Link

A hónap közepe táján kezdett meridionálisabbra váltani az áralási kép:

Link
Link

Majd néhány nap elteltével újra a zonalitás felé lendült az inga:

Link

Ez azonban csak átmeneti állapot, mert ezután hamarosan bekövetkezett az alapvetõ meridionális fordulat, a komoly hidegelárasztás:

Link

Ez jellemzõ, és nagyon érdekes forgatókönyve az idõváltozásoknak. Mivel tudnánk megmagyarázni a történéseket? Mindenekelõtt éljünk azzal a nem alaptalan feltevéssel, hogy a polárfronti nyugati áramlási szalagnak a hemiszférikus nyomásgradiens növekedésével felgyorsuló mozgása valamiféle antagonizmusban van a szintén a polárfront mentén fennálló meridionális hõkontraszt kiváltotta örvényesedéssel, meridionalizációval. Úgy képzelhetjük el, hogy a zonalitás és a meridionalitás stabil állapotok, melyeket nehéz kibillenteni egyensúlyukból.
Egy hosszan tartó zonális idõszak vége felé azt találjuk, hogy nagy az észak-déli hõkontraszt, ennek megfelelõen a nyomásgradiens is nagy, és a zonális áramlások sebesek a polárfronton. A nagy hõkontraszt az örvényesedésnek, meridionálisba váltásnak kedvezne, de a gyors zonális mozgások tehetetlensége, önfenntartó jellege miatt meridionalitás még egy ideig nem tud kialakulni. Túl nagy egyelõre a nyugat-keleti impulzus, a kifejlõdõben levõ hidegleszakadásokat "elfújja a nyugati szél" Ez magyarázza a lehûlés elõhullámának gyors felszámolódását, az enyhe nyugati, délnyugati légáramlás átmeneti kiújulását.
Viszont valamennyi hõtranszport mégiscsak történik ezen elsõ, gyenge hidegfront nyomán. Ezért kissé csökken a hõkontraszt, a nyomásgradiens, ezen keresztül a nyugati légmozgások sebessége. Ekkor az alapjában még mindig igen jelentõs észak-déli hõkülönbség már könnyen meridionálisba fordítja az áramlási képet, térségünkben bekövetkezik a nagy hidegelárasztás.

Keressünk precedenst a hideg idõszak utóhullámára is:
Az 1984/85-ös télen a december vége óta tartó fagyhullám január 3 dekádjában kezdett lecsengeni. Az áramlás délnyugatira fordult felettünk, és enyhült az idõ:

Link

Rövidesen nyugatira fordult az áramlás:

Link

Majd egy elég mély dél-skandináv ciklon hidegfrontja vonult át felettünk, mögötte elég alacsony hõmérsékletû levegõvel:

Link

Azt gondolhatnánk, ez visszahozta a tartós hideget, de nem. Már másnap ez a kép:

Link

Két nappal késõbb pedig visszatért a zonalitás:

Link

A tartós meridionális fordulatra azon a télen február 3-ig még várni kellett.

Feltehetjük, hogy az utóhullám viszonyai éppen fordítottak, mint az elõhullámban tapasztalhatók . A meridionális fázis végi hideg anticiklonos idõszakban aránylag kicsi az észak-déli hõkontraszt, emiatt a nyomásgradiens is csekély, és a nyugati áramlási szalag lassú. Ezért a hõkontraszt kezdõdõ kiélezõdésére is jelentõs örvényesedés, meridionálisba fordulás következik be, és leszakad a hideg. Ezzel a hõtranszporttal azonban a gyengécske hõkontraszt fel is számolódik, az áramlás hamarosan visszaalakul zonálissá, és relatíve sokáig az is marad.

Azt semmiképp se akarom letagadni, hogy vannak a fenti elképzelésnek gyenge pontjai. Legelsõ sorban arra gondolok, hogy a polárfronti hõkontraszt kiélezõdése, az ottani hidegleszakadás "helyi" jelenség, míg az áramlási szalag sebességét az egész hemiszféra nyomás -végsõ soron pedig hõmérsékleti- viszonyai szabják meg. Nem biztos, hogy ilyen hidegleszakadás jelentõsen lelassítja a teljes áramlási szalagot, tekintettel arra, hogy annak más szakaszain éppen a gyorsulás irányába ható nyomásgradiens-növekedés történhet.
Hasonlóképpen nem abszolút érvényû, hogy egy térségünkben elhelyezkedõ, ciklusvégi "hideg" szituáció az egész hemiszféra nyomásgradiensének csökkenéséhez, a nyugati áramlás jelentõs lelassulásához vezet. Bizonyára több feltételnek is teljesülnie kell ahhoz, hogy a vázolt mechanizmus mûködhessen.