A sok kivétel mellett bizonyos szabályszerûségek egész biztosan kimutathatók az idõjárásban. Bár statisztikailag nem vizsgáltam meg a dolgot (pedig érdemes lenne!), megfigyeléseim alapján váltig állítom, hogy zonális télközép után NAGYON GYAKRAN (de persze nem mindig!) blockingosabbra vált az idõjárás január 3. dekádjában.
A "népi regulák" nagyon szépen magyarázhatók légkörfizikai munkahipotézisekkel -ami természetesen nem azt jelenti, hogy napi elõrejelzés céljára alkalmasak lennének.
Nézzünk ezek közül néhányat.
"Ha Márton lúdja jégen áll, karácsonykor sárban tapicskál"
Vagy:
"Ha Katalin kopog, karácsony locsog"
Mindkét "regula" arra vonatkozik, hogy feltûnõen hideg télelõ után tél közepére gyakran alapvetõen átalakul a légkörzés, enyhére, nyugati áramlásosra fordul az idõ.
Hosszú évek alatt én is azt tapasztaltam, hogy a télkezdet (kb. nov. közepétõl dec. közepéig) egészen más jellegû etap, mint a télközép (karácsonyi ünnepek tája és január eleje)
Igen jellemzõ (legalábbis itt, Észak-Dunántúlon) hogy a november második fele hidegadvekciót, korai hóeséseket hoz, mellyel összehasonlítva december második fele, az ünnepek tája aránytalanul enyhe, hótlan, semmitmondó -nemritkán kifejezetten enyhe.
Légkörfizikai hipotézisem: két tényt kell figyelembe vennünk itt. Egyrészt azt, hogy az áramlást meridionálisba fordító polárfronti ciklonok tartósan ott tudnak kialakulni, ahol kellõ é-d-i hõkontraszt van. Másrészt, a szinoptikai (Namias) ciklusok ennek a hõkontrasztnak a függvényei.
A folyamat sematikusan így fest: az õsszel gyorsan lehûlõ észak-eurázsiai kontinens a koratéli etapra (november) létrehozza a kellõ hõkontrasztot a meridionálisra váltáshoz, a hidegleszakadáshoz. Ekkor természetesen a kontinentális területeken (azaz környékünkön) jön
létre hidegadvekció -beáll a késõ novemberi, kora decemberi hideg idõszak.
Az Atlanti-óceán szubarktikus részei ekkor még kevésbé hidegek a tengervíz nagy hõtároló képessége miatt. Azonban a napforduló környékén már ezek az óceánhoz közeli területek (pl. észak-amerikai arktikus szigetvilág) is erõsen lehûlnek, és a mindig viszonylag melegen maradó óceánnal igen jelentõs hõkontrasztot hoznak létre. Ezért az Észak-Atlantikumban stabil, erõs ciklontevékenység indul, melytõl nyugatra, Észak-Amerikában masszívan leszakad a hideg. Észak-Eurázsiában ellenben a koratél meridionális fázisa ekkorra lecsökkenti a hõkontrasztot, itt ezért zonalitás lép fel. Ez a receptje a télközepi enyhe idõszaknak, a "karácsonyi hóolvadásnak", mely szingularitás, sok év átlagában kimutatható.
A télközép tartós zonalitása már önmagában az észak-eurázsiai hidegdepó megerõsödése irányába mozdítja a folyamatokat.
Ha a hidegfelhalmozódás itt gyors, erõs, úgy akár január elejére újra meridionalitás léphet fel nálunk, hidegelárasztással, lehûléssel. Sok év átlagában a január elsõ dekádja határozott hõcsökkenést mutat fel.
Ha kevésbé kifejezett a hidegfelhalmozódás, vagy tõlünk nagyon távol, Szibériában zajlik, úgy elõfordul, hogy a meridionalitás kialakulása, a hidegelárasztás nálunk áttolódik január második felére, 3. harmadára. Ez az un. pálforduló, mely éppen annyira törvényszerû megnyilvánulása idõjárásunknak, mint a késõ novemberi hidegbetörések vagy a karácsonyi hóolvadás. A szabálynak nem mond ellent, hogy bizonyos teleken nem képes annyi hideglevegõ felhalmozódni északkeleten, ami elég az áramlások tartós meridionálisba fordításához. Ezek a mindvégig enyhe, komisz, semmitérõ telek. Bár meg kell mondani, ilyenkor is szinte mindig vannak gyenge, elvetélõ blocking-próbálkozások január végén, február elsõ felében.
Ha már január elejére visszaáll a blocking, vagy a télközepi zonalitás ki sem alakul (ilyen telek is vannak), akkor a Namias ciklusnak megfelelõen igen gyakran január végére áll elõ hosszabb-rövidebb zonális epizód, "reverz" pálfordulás van. (Melyet újabb határozott lehûlés szokott követni február elején)
Az idei télre eddig az volt jellemzõ, hogy a jet sokáig zárt volt (ezt jól mutatta az október közepétõl szinte végig pozitívban tartózkodó AO érték) Emiatt hiányzott a meanderezés, a sarkvidék keleti szélrendszere kifejezett volt. Ez aztán "benyomta" a grönlandi hidegtömeget az amerikai arktikus szigetvilágba, ill. a Hudson-öböl környékére. A folyamatot egyébként naponta nyomon követtem a GFS szinoptikai térképein. Észak-Amerika említett, szubarktikus részén hatalmas hidegmag képzõdött ki, mely biztosította a hidegleszakadásokat Kanada és az USA keleti felére. Északnyugat-Eurázsiában ellenben épp addigra ürült ki átmenetileg a hidegdepó a november végi, december eleji hidegleszakadások következtében. Nem kell ezután csodálkoznunk a télközepünket tönkrevágó erõs, tartós zonalitáson.
Viszont a zonalitás hetei alatt szépen kiépült a nyugat-szibériai, észak-urali hidegtömb, mely aztán a tipikus "pálfordulást" szállította nekünk.