Pedig ez ugye nem így van: egy zivatarcella határán is folytonosak a függvények, csak nagyon gyorsan változnak. Modellezéskor meg kell néznünk, hogy mi az, amit a modellnek tudnia kell "produkálni". Egyszerûbben mondva, mekkora az a legkisebb méretû jelenség (sõt, gyakran egyszerûen csak hullámként beszélnek róla), amelynek a modellrácson meg kell jelennie. Egy félhullámot legalább három rácspontnak le kell fednie, ez pedig meghatározza a rácsállandót. Ha ennél tovább sûrítjük azt, akkor az elõrejelezni kívánt jelenségek elõrejelzésének pontossága már nem fog jelentõsen javulni. (Attól, hogy a zivatarláncban megjelennek a cellák is, attól még a zivatarláncot nem fogja máshová rakni a modell rosszabb felbontás esetén.)
Ami megfigyelhetõ például, hogy egy ENS szórástérképen a ciklonok körül gyorsabban nõ a szórás. Persze, mert ott nagyobbak a gyorsulások. Való igaz: ha egy sûrû felbontású modellben egy zivatarcella megjelenik, a határán tényleg furcsa dolgok kezdenek történni a modellkimenet szerint.
Én még mást is látok:
Ami egy szinoptikus (fõleg skálán mûködõ) modellel gond lehet, az a közelítésekbõl (is) adódik. Ugyebár a hiba idõben exponenciálisan növekszik. Ezért fontos, hogy a közelítésekbõl adódó hiba a mérések pontosságánál legyen kisebb. Nos, ez nem mindig áll fenn, még egy nem-hidrosztatikus modell esetén is gyakran simán 0,01K/m-nek írják a száraz-adiabatikus gradienst 0,00973K/m helyett, amely relatív eltérés (2,77%) jóval nagyobb a hõmérsékletmérésénél (~0,2-0,3%). Vagy például egy egyenlet sorfejtésénél eldobják a másodiktól a tagokat, ami gyakran szintén százaléknyi hibákat okoz.