Az utolsó mondathoz:
én úgy tanultam, hogy két dolog kényszerítheti ki az amplitúdó-növekedést: pusztán a Föld forgása az egyik, ami a planetáris Rossby-hullámokért felelõs, a másik pedig a napsugárzás által létrehozott hõkontraszt, ami pedig a topografikus Rossby-hullámokat okozza. "Kinézetre" a kettõ ugyanaz, és mindkettõnek spontán nõ az amplitúdója.
(Amikor azonban elér egy elég nagy amplitúdót, akkor elõbb-utóbb egy ciklon vagy AC körül teljesen zárt áramlás alakul ki, így pedig a polárfront áramlása megszakad. Ez a blocking. A jet ezután újra beindul, ekkor még egyenesen, és így zonális lesz az áramlás. Érdekes, hogy ez leszakadó ciklon esetében a ciklon elhalása elõtt is bekövetkezhet, a jet kikerüli a ciklon áramlási rendszerét.)
Topografikus Rossby-hullámok esetén a hõkontraszt mértéke és a polárfront helye befolyásolja az amplitúdó növekedésének ütemét is.

JoeJack: abban szerintem egyetértünk, hogy ez az elmélet vitatható (minimum a Cauchy által leírtak miatt), de még nem sikerült egyértelmûen cáfolni. Amit fent leírtam, az kijön a légköri kormányzó egyenletrendszerbõl, pontosabban annak egyszerûsített, 2D-s és gömb alakú Földön felírt verziójából, de ez elég jó közelítés a makroszinoptikus skálán ahhoz, hogy egy erõs érv legyen Namias mellett. Ettõl még elõfordulhatnak jelentõsebb eltérések, ezért az elmélet a valóságban tényleg nem örökérvényû, mégis úgy tûnik, hogy egész jól mûködik.