A majdnem 5 éves kislányommal ma nagyon jót beszélgettünk, mielőtt elaludt volna.
Míg a feleségem a kisebbet altatta, én bebújtam a nagyobb mellé az ágyba és meséltem neki. Egyszer csak megkérdezte, hogy miért olyan világos, narancssárga színű kint az ég? Mondtam neki, hogy sűrű köd képződött és az utcai lámpák ilyen színűre festik. Aztán mondtam neki, hogy ha egyszer végre idén télen esne egy rendes hó, akkor is ilyen színű lenne az égbolt.
Elkezdett róla kérdezgetni. Tényleg egy élmény volt nosztalgiázni erről. Mondtam neki, hogy amikor apa ilyen kicsi volt, sokszor esett télen a hó. Meséltem neki, hogy mekkora hóembereket építettünk a lakótelepen, hogy időnként annyi hó volt, hogy hókunyhót raktunk össze, hogy a srácokkal fociztunk a hóban és direkt emiatt narancssárga labdát is vettünk, hogy amikor tapadós hó esett, akkor dobáltuk a hógolyókat a tetőre, hogy azok lefelé gurulva kisebb lavinát idézzenek elő, hogy néha azzal versenyeztünk, hogy ki tudja a keménybe beledobni a hógolyót csont nélkül stb-stb.
Mennyire jó volt, Istenem... Ő észre sem vette a sötétben, de közben könny szökött a szemembe. szeret