Magam is annak az elképzelésnek a talaján állok, hogy a napfolttevékenység befolyást gyakorol a földi cirkulációra: a naptevékenység növekedésével párhuzamosan megerõsödnek a térítõi anticiklonok.
Ennek elõrebocsájtásával pár rövid megjegyzést kell tennem. Az azori magasnyomás már most elég erõs, azonban centruma a névadó szigetcsoporttól jóval nyugatabbra van, kint az Atlanti-óceánon. Jelen pillanatban nincs terjeszkdési hajlama kelet (az európai kontinens és a Mediterráneum) felé, orrosodás nem tapasztalható. A Földközi-tengeren jelentõs alacsony nyomású légtömegek vannak, és véleményem szerint lesznek is még jó ideig. Ezért a mediciklonokat én még nem "írnám le".
Napfolttevékenység ide vagy oda, a nemrég kialakult és várhatóan egy ideig fenn is maradó szinoptikai kép nagyon jellemzõ a tavasz végére (április utója, május), az évek többségében tetten érhetõ. Ilyenkor a sarki hideg leszakadásai messze nyugaton történnek, a fagyos légtömegek az atlanti partok mentén mozognak d-dny felé. Sokszor leszaladnak egész Észak-Afrikáig, pályájuk mentén ciklonok láncolatát hozva létre a Brit-szigetek környékén és a Földközi-tenger nyugati medencéjében.
E ciklonok elõoldala aztán ránk húzódik. Nagyon jellemzõ, hogy a minket megközelítõ peremciklonok hátoldali hideg levegõje a magasban gyakran elõresiet, ny-dny-i irányból felfut az elõoldali nedves, meleg levegõre. Így nagy fokban labilizálódik a légkör felettünk, igen heves konvektív jelenségek tudnak elõállni ebben a helyzetben. Ha jól emlékszem, 1972 május közepén voltak ebbõl súlyos zivatarok a Dél és Közép-Dunántúlon, akkor pusztította el a tornádó a híres balatonfüredi platánsort. A következõ idõszakban valószínûleg a fent vázolt makrocirkulációs kép, vagy ahhoz nagyon hasonló áll majd fenn.