Hát ez nem egészen van így, ahogy írod.
Sokkal lassabbak ezek az óceáni rendszerek, minthogy minden kipusztuljon a sarki tengerekbõl.
A kulcs jelenleg az óceáni modellek szimulációjában van a következõ módon.
Sajnos az óceáni modellezésben fõleg a kvázi egynesúlyi geosztrófikus örvények sokkal kisebbek, mint a légkör esetében
- Az óceán-modellezés egyik kulcskérdése, hogy (tudjuk,hogy a geosztrófikus örvények hiányoznak, vagy legalábbis kisebbek) a modellek mennyire képesek visszaadni a meridionális eloszlási és transzport tagokat. Ez utóbbiakat empirikusan csak közelítõen ismerjük, ilyen pontossággal az egyezés megfelelõ. Ugyanez mondható ám el a sókoncentráció meridionális illetve vertikális metszetérõl is. Összességében azt mondhatjuk, hogy a kvázi-geosztrófikus örvények szerepe a meridionális hõszállításban enyhén szólva sem elhanyagolható.
- A kapcsolt modellek másik sajátossága az úgynevezett hidegindítási hiba. Ennek lényege, hogy ha az üvegház-gázok jövõbeni hatását egyensúlyból indított modellben vizsgáljuk, akkor figyelmen kívül hagyjuk a korábbi dúsulás hatását, amely pedig a légkört és az óceán felsõ rétegeit már elõmelegítette. Az óceán-modellek haszna a meteorológiában igazán akkor jelentkezik, ha össze lehet õket kapcsolni légköri modellekkel.
A kapcsolat a valóságban kétirányú. Ennek realizálását nehezíti, hogy az óceáni folyamatok sokkal lassúbbak (nagy a tehetetlenség), vagyis ugyanakkora változáshoz hosszabb idõre van szükség. Hogy ne "pörögjön" hiába az óceáni modell, kezdetben aszinkron módon kapcsolták össze a két alrendszert, vagyis sokkal hosszabb idejû futás történt az óceánban, s a változások miatti hatás - mint alsó határfeltétel - csak késõbb adódott át a légkörnek, amely rövid saját fej1õdés után már át is adta az óceán számára a felsõ határfeltételeket.
Az újabb klímamodellekben már szükség van a légkör és az óceán közötti kapcsolat szinkronizálása is.
A két alrendszer összekapcsolásakor törvényszerû, hogy az egyensúly csak igen hosszú idõ – ami akár több száz év is lehet - alatt áll be, amit legalább egyszer minden modell esetében ki kell várni. Ha ugyanis nem egyensúlyból indul a rendszer, akkor az így keletkez6 klimatikus eltolódás ("drift") hozzáadódik a külsõ kényszerek hatásához. Az viszont már nem természetes, hogy a kialakuló egyensúly gyakran igen különbözik a valóságostól. Ennek kiküszöbölésére alkalmazzák a "fluxus-korrekció"-t, amely mesterséges korrekciót jelent a két közeg határán
Ha megnézzük a jelenlegi kapcsolt óceán-légkör modellek néhány sajátosságát többféle felsorolt változó globális átlagát tekintjük, a tapasztalt eltérések igen nagyok, mind a megfigyelt adatoktól, mind pediglen egymástól.
Az antropogén klímaváltozás vizsgálata mellett lehetõség van arra kapcsolt modelleken keresztül, hogy számszerûsítsük, mekkora az éghajlati rendszer belsõ változékonysága. Ha ezt összevetjük a tapasztalt változásokkal, akkor megítélhetõ, hogy azok elõállhattak-e csupán belsõ ingadozásból, vagy indokolt valamilyen külsõ kényszer hatását keresni? Ezen összevetés elõfeltétele, hogy a modell belsõ ingadozása megfeleljen a valóságosnak (ez elsõsorban az UKMO modell esetében látható) – vagyis ha van különbség. Ha e model külsõ kényszer nélküli futásainak lineáris trendjeit összevetjük a megfigyeltekkel, akkor látható, hogy annak valószínûsége, hogy a tapasztalt trendek csak belsõ változékonyságból eredjenek igencsak csekély, igazándiból néhány %.
Láthatod, hogy a te megállapításaidnál kicsit összetettebb a dolog.