Bioszféra
A hívõ ember nem csak egy tant vall igaznak, hanem a teremtõ Istent vagy (a pogányoknál) valami olyan erõt, ami tulajdonképpen elvezetheti Istenhez. Ezért élete egy részét kifejezetten annak szenteli, hogy dícsérje õt, hogy hálát adjon neki és úgy intézzen hozzá kéréseket, ahogyan hétköznapi fáradalmai között talán eszébe sem jutna. Igen, az ember ha csak önmagára hagyatkozik, elhanyagolja az Istent és a vallását -és ahogy Hari is idézte-, nem tud eléggé felülemelkedni saját nézõpontján, mert ha próbál is, azt saját módszerei alapján teszi. Mindaz, amiért a templomban közösen könyörgünk vagy amiért hálát adunk, saját szavainkkal otthon bizony sokszor eszünkbe sem jutna. Mégis, amikor elmondjuk, rendes odafigyelés esetén szívünkbõl mondjuk, mert ezeket az imákat nem fajankók írták, hanem olyan bölcs emberek, akik Isten segítségével megtanulták a szív imáját.
Nem volt véletlen az sem, hogy például egy szerzetesnek a remeteséget csak a szerzetesközösségben eltöltött hosszú évek után engedélyezték/ik, amennyiben lelkileg alkalmasnak találják a remeteségre. (A testi alkalmasságról most ne beszéljünk, ebbõl a szempontból az most nem érdekes). Arra vonatkozóan, hogy e gyakorlat rossz lenne, még soha sem hallottam bizonyítékot.
És még a Krisztus alapította szentségekrõl nem is szóltam. Aki mélyen hisz abban, hogy a világot kölcsön kaptuk Istentõl és hogy a szeretet visz legelõbbre, az nemcsak vallani, hanem gyakorolni is akarja a hitét és az Isten által felénk nyújtott ajándékokat méltó lélekkel igyekszik elfogadni és nagy örömmel megbecsülni.
Ami pedig a hitoktatást illeti: Krisztus mondta és nem más:
„Adjátok meg az Istennek, ami az Istené, és a császárnak, ami a császáré." Ez szerintem épp arra világít rá, hogy az emberi törvényeknek való megfelelés is fontos, miközben semmiképpen nem maradhat el az Istennek való megfelelés. Ha valaki csak az Isteni törvényeket próbálja szem elõtt tartani, akkor abból egy nagy-nagy emberi megfelelés lesz, mert azzá változtatja. Ha viszont mindkettõt szemünk elõtt tartjuk, akkor az isteni törvény tiszta marad és továbbra is folyamatosan ítéletet fog mondani az emberi felett.
Az általános hitoktatás hiánya épp oda vezet, hogy a teljes isteni rendszer helyett a valóságot csak részben lefedõ vagy azt elferdítõ különbözõ emberi tákolmányok, eszmék válnak a társadalom rendezõ elveivé. Voltak olyan híres keresztények, akikre úgy emlékszünk, mint egyfajta lázadókra (pl. Szent Ferenc vagy Rákóczi). Csakhogy itt nem az isteni törvényektõl vált lázadóvá a cselekedet, hanem az emberi törvények vagy szokások ellentmondásossága miatt. A vallásunkkal kapott hitelveink segítenek abban, hogy az emberi törvények között fontossági sorrendet tudjunk tartani.
Ami a keresztelés vagy temetés megtagadását illeti: szomorú, hogy csak ilyen nagy hercehurca után sikerült féléves kishúgodat eltemetni (Isten nyugosztalja!), de amit leírtál, az kevés ahhoz, hogy véleményt mondjunk az említett katolikus papról. Nem tudom, családotok milyen viszonyban állt akkor az emberek egy csoportjától akkor éppen rengeteg megaláztatást elszenvedõ egyházzal. Amikor a katolikus egyház tekintélyét sokan igyekeztek kikezdeni, de még megvolt a tömegbázisuk, bizony nem csoda, és valamennyire érthetõ is, hogy sokan nem ismertek megalkuvást vagy elítélték a bármilyen mértékben megalkuvókat. Ami pedig édesanyád esetét illeti, hasonlóképpen kevésnek tartom az általad leírtakat ahhoz, hogy véleményt nyilvánítsak. Nem tudtam meg belõle, hogy általában hogyan viszonyultatok a katolikus egyházközség mindennapi életéhez vagy legalább annak nagyobb eseményeihez és mennyire engedtétek gyermekeiteknek, hogy megismerjék, megértsék és szomjazzák Isten igéjét és szeretetét. Ehhez a megfelelõ érzelmi viszonyulásnak is ki kell alakulnia, ezért fontos a gyermekek és fiatalok vallásos nevelése és hitoktatása. (Ma egyébként a serdülõk hitoktatásának helyzetét találom leginkább siralmasnak.). Mindez nem jelenti azt, hogy adott pappal szemben ne lennének fenntartásaim és feltétel nélkül igazat adok neki. Azt is el kell mondjam, hogy ezek az esetek nekem is fájnak. De, hogy mi okozza a fájdalmat, arról én fogok ilyen könnyen ítéletet mondani.
Nem volt véletlen az sem, hogy például egy szerzetesnek a remeteséget csak a szerzetesközösségben eltöltött hosszú évek után engedélyezték/ik, amennyiben lelkileg alkalmasnak találják a remeteségre. (A testi alkalmasságról most ne beszéljünk, ebbõl a szempontból az most nem érdekes). Arra vonatkozóan, hogy e gyakorlat rossz lenne, még soha sem hallottam bizonyítékot.
És még a Krisztus alapította szentségekrõl nem is szóltam. Aki mélyen hisz abban, hogy a világot kölcsön kaptuk Istentõl és hogy a szeretet visz legelõbbre, az nemcsak vallani, hanem gyakorolni is akarja a hitét és az Isten által felénk nyújtott ajándékokat méltó lélekkel igyekszik elfogadni és nagy örömmel megbecsülni.
Ami pedig a hitoktatást illeti: Krisztus mondta és nem más:
„Adjátok meg az Istennek, ami az Istené, és a császárnak, ami a császáré." Ez szerintem épp arra világít rá, hogy az emberi törvényeknek való megfelelés is fontos, miközben semmiképpen nem maradhat el az Istennek való megfelelés. Ha valaki csak az Isteni törvényeket próbálja szem elõtt tartani, akkor abból egy nagy-nagy emberi megfelelés lesz, mert azzá változtatja. Ha viszont mindkettõt szemünk elõtt tartjuk, akkor az isteni törvény tiszta marad és továbbra is folyamatosan ítéletet fog mondani az emberi felett.
Az általános hitoktatás hiánya épp oda vezet, hogy a teljes isteni rendszer helyett a valóságot csak részben lefedõ vagy azt elferdítõ különbözõ emberi tákolmányok, eszmék válnak a társadalom rendezõ elveivé. Voltak olyan híres keresztények, akikre úgy emlékszünk, mint egyfajta lázadókra (pl. Szent Ferenc vagy Rákóczi). Csakhogy itt nem az isteni törvényektõl vált lázadóvá a cselekedet, hanem az emberi törvények vagy szokások ellentmondásossága miatt. A vallásunkkal kapott hitelveink segítenek abban, hogy az emberi törvények között fontossági sorrendet tudjunk tartani.
Ami a keresztelés vagy temetés megtagadását illeti: szomorú, hogy csak ilyen nagy hercehurca után sikerült féléves kishúgodat eltemetni (Isten nyugosztalja!), de amit leírtál, az kevés ahhoz, hogy véleményt mondjunk az említett katolikus papról. Nem tudom, családotok milyen viszonyban állt akkor az emberek egy csoportjától akkor éppen rengeteg megaláztatást elszenvedõ egyházzal. Amikor a katolikus egyház tekintélyét sokan igyekeztek kikezdeni, de még megvolt a tömegbázisuk, bizony nem csoda, és valamennyire érthetõ is, hogy sokan nem ismertek megalkuvást vagy elítélték a bármilyen mértékben megalkuvókat. Ami pedig édesanyád esetét illeti, hasonlóképpen kevésnek tartom az általad leírtakat ahhoz, hogy véleményt nyilvánítsak. Nem tudtam meg belõle, hogy általában hogyan viszonyultatok a katolikus egyházközség mindennapi életéhez vagy legalább annak nagyobb eseményeihez és mennyire engedtétek gyermekeiteknek, hogy megismerjék, megértsék és szomjazzák Isten igéjét és szeretetét. Ehhez a megfelelõ érzelmi viszonyulásnak is ki kell alakulnia, ezért fontos a gyermekek és fiatalok vallásos nevelése és hitoktatása. (Ma egyébként a serdülõk hitoktatásának helyzetét találom leginkább siralmasnak.). Mindez nem jelenti azt, hogy adott pappal szemben ne lennének fenntartásaim és feltétel nélkül igazat adok neki. Azt is el kell mondjam, hogy ezek az esetek nekem is fájnak. De, hogy mi okozza a fájdalmat, arról én fogok ilyen könnyen ítéletet mondani.