A pókfi és szúnyog
A pókfi hálót szõtt magának a falon.
Körûle büszkén repkedett egy cincogó,
S csufolta a szorgalmas állat kis müvét;
Mivel belõle néhány gyenge szálakat
Kitéphetett. S már gondolá, hogy õ egész
Hálókat is fog eltapodni gõgösen.
Így új erõt vesz, csattogtatja szárnyait,
És majd középig tolja döntõ mellvasát.
De ott akadt: kicsiny párája nem birá
A nagy vitának tetteit, s midõn kevés
Váratva ismét hánykolódván még szorosb
Bilincsbe jutna, ím rohanva és sebes
Vágtatva jött már a hatalmas gyilkoló.
Ekkor letörlé könnyét, s mintha itt dicsõn
Lelné halálát, így beszélt: te vérszopó,
Jer csak, kötözd le jobban hõsi testemet:
A jó ügyért kiveszni nem csekély dolog.
A pók kacagva mond: tudom, mi szent valál,
Csak vérszopónak vére kedves ételem.
S ím foglya meggebedve dõl el szálain.
Vörösmarty Mihály (Börzsöny, 1820-'21)