Meteorológiai esélylatolgatások

Ezeket jó nézni( Link ) így a Brit-szigetek körül mert így egészen más tél jöhet mint a tavalyi volt.Tavaly egész nyáron száraz,meleg idõ uralkodott Angliában és tartósan hetekig fennállt az Anticiklon nem úgy mint eddig az idei nyáron!Akkor sejtettem hogy akár rendkívül csapadékos,ciklonos tél jöhet és ez a gyanúm akkor bevált,de most úgy érzem hogy a télen lesz tartósabb AC vagy az Atlanti-óceán vagy a Brit-szigetek felett és ez keményebb téli helyzetekkel járhat idén!!!Majd ha odaérünk akkor visszakeresem ezt a latolgatás szerû hozzászólásomat.

Érdekes elemzés:
Link

Igaz április 5.-i cikk, de eddig bejött a tendencia: Link

Ez igaz, de meridionális áramlásnál É-D i a hõcsere, és elképzelhetõ, olyan, hogy gyorsabban zajlik, mint amennyi hõ északon elsugárzódik.

Ha az igaz, hogy a kis hõkontraszt gyengíti a zónalitást, akkor nyár végén/kora szeptemberben jellemzõnek kellene lenni a blockingos helyzeteknek, miközben ilyenkor gyakran a nyugati áramlás gyorsulását látom. ilyenkor a mûholdképet figyelve teper a ciklonok felhõzete nyugatról kelet fele, tõlünk északra, miközben beorrol az Azori. Az évszakváltó hidegfrontok jellemzõje éppen az, hogy bármaly nyárvégi tartós kánikula esetén is 1 max 2 nap alatt északnyugat felõl vagy a Biscaya öböl felõl mintegy berobbannak, és az õszi hidegfrontok mind ilyenek, oly gyors az áramlás, hogy szinte napi léptékben tud ugrálni a T850 10 fokokat, mégha a talajon az inverzió ezt el is fedi. ezért nem is tud kialakulni 1-2 napnál hosszabb stabil elõoldali helyzet, szerintem ez tipikus zónális jelenség. Az igaz, hogy közben a szárazföld felett kialakul egy AC így a nyugatias áramlatok késõbb mind kevésbé tudnak befelé hatolni.

Másrészt miért éppen tél végén, tavasszal alakulnak ki a legdurvább blockingos szituációk, amikor a besugárzás már elég nagy de a hidegmag a maximumát éri el. ilyenkor kapunk durva É-D i hdegöblítéseket. Tavasz közepén mindig elõfordul egy nyugalmasabb langyos napos idõszak, gyenge frontokkal tûzdelve, bár ennek idõpontja március közepe és május eleje között minden évben más és más.

Tavasz második felében nyár közepén az események lomhábbak, miközben mégis erõs a transzport, Ebbõl adódik a tartós nedves elõoldal (ún KÜN) lehetõsége. De érdekes módon ez a lomha áramlási kép nem hozza automatikusan meridionalitást.

Valószínûleg bonyolultabb ez ennél.

A hõkontraszt akkor számolódna fel, ha a sarkvidék ugyanakkora besugárzást kapna, mint az egyenlítõi öv. De jellemzõen nem szokott.

Elvileg július végére/augusztus elejére egy átmeneti idõszakra meg kell szûnnie a hõkontrasztnak a sarki hidegbázis felszámolódása miatt, nem?

A hõkontraszt aligha fog felszámolódni. A gyengülése pedig nem vezet a zonalitás erõsödéséhez, sõt, épp ellenkezõleg. A hõkontraszt csökkenése valójában a nyugatias áramlást gyengítõ tényezõ.

Nincs pardon... Közben a sokéves idõszakokat nézegetve már már úgy tûnik ez a mély meridionális áramlási kép amely most a kánikulát távol tartja azzal, hogy Atlanti blocking van, a meleg meg az északi sarkra,a hátoldal pedig felénk irányul (már már kései WACC struktúrára emlékeztet a hidegmag jelenlegi és elõrejelzett képe), így a hidegmag különálló darabokra esik szét, lassan kivérzik, mert a negatív energiamérlag ott sem elég ahhoz hogy ezt kiváltsa, kevésszer láttam ez idõszakban ennyire gyengélkedõ poláris hidegmagot, ha jól látom, azaz hamarosan felszámolódik a hõkontraszt ami szükségszerûen zónálisba billenti az áramlást. Az Atlanti blocking Azori AC ra vált. Azt hiszem, nem menekülünk egy hosszabb szinte megingathatatlan hõségidõszaktól amíg a hidegmag restruktúrálja magát. Becsüljük meg a jelenlegi csapadékosabb idõszakot, mert esélyes hogy melegebb, tartósan aszályos idõszak következik rá.

Kvantummechanikailag a rendszer különbözõ, egymástól elkülönülõ, diszkrét állapotokat vehet fel. A makroállapot mérésével megállapítható az egyes mikroállapotok valószínûsége (sõt, gyakran anélkül is). Ez a legegyszerûbb esetben természetesen egyenletes eloszlás (a statfizben a mikrokanonikus eloszlás ezt használja ki), de vannak esetek, amikor egy-egy állapot nagyobb valószínûséggel fordulhat elõ, mint a többi (degenerált állapotok, csak bozonoknál van ilyen). Több részecske rendszere esetén a rendszer a legkisebb összenergiájú makroállpot elérésére törekszik, ami az az állapot, melyet a legtöbb mikroállapot képes elõállítani. (A többi makroállapot nem stabil, ezért csak) Ebben a makroállapotban megmérhetem a részecskék mikroállapotait, pontosabban az egyrészecske-energiákat. Azt fogom kapni, hogy mindegyiknek az energiája az összes lehetséges mikroállapotnak a makroállapothoz tartozó valószínûség-eloszlás szerinti átlaga körül az eloszlás szerinti szórásának mértékével szór. Minél tovább (vagy minél többször) mérek, annál kisebb lesz ez a szórás (á la Heisenberg: dE*dt=hvonás/2). Éppen ezért pillanatszerû mérést nem lehet eredményesen végrehajtani, mert a rendszer mikroállapota a mérés elõtti "utolsó pillanatig" az összes mikroállapot szuperpozíciója.

A poén az, hogy mindez statisztika nélkül, egy részecskére is igaz: egy részecske állapota az õ sajátállapotainak szuperpozíciója mindaddig, amíg nem mérem meg, hogy melyik sajátállapotban szeret lenni.

Jó, hogy ezekrõl ennyit elmélkedünk, de igazából a légkörben a nagy számú, nem relativisztikus, és a kvantummechanikához képest "meleg" részecskék miatt igazából nincs értelme ezeket a hatásokat figyelembe venni. A részecske méretskálán a turbulencia az egyetlen jelenség, amit a mikrometeorológia is figyelembe vesz, de az is csak kis szélsebességek esetén lesz olyan, hogy a részecskemérettõl nem sokkal nagyobb skálán dominánssá válhat.
Ahol ezeknek a kvantummechanikai dolgoknak szerepe lehet, az a sugárzástan, ugyanis annak tárgyalásakor meg kell csinálni a fény által átjárt levegõ (vagyis a fotongáz-bozongáz keverék) termodinamikáját nagykanonikus statfiz. tárgyalásmódban, de úgy, hogy a bozongáz anyagi részecskéi sem egyformák, hanem a légkör összetételének megfelelõek, majd bele kell venni a makroszkópikus részecskék (aeroszol-részecskék, "felhõk") megjelenését is, stb. Ez így már nagyon nehéz.

A kvantummechanikában a kvantummechanikai diszkrét állapotok közötti léptetésekkel kell gondolkodni, ami az állapotjelzõk véges nagy ugrásaiban nyilvánul meg. Ha magukat az állapotokat tekintjük matematikai objektumoknak, akkor a belõlük képzett halmaz és a rajta értelmezett léptetõoperátor ad egy algebrai struktúrát. Érdemes bevezetni ez mellé a fizikai mennyiségek helyett is operátorokat. Pl. a hely operátora a helyvektorral való szorzás (X=x·), a lendületé P=-i·hvonás·d/dx (vagyis a hely szerinti deriválás), stb. Ez azért jó, mert a hullámfüggvényre ezek hatnak, vagyis a Schrödinger-egyenletet így, operátor-alakban könnyebb megoldani. Szintén ezekbõl állítható elõ a léptetõoperátor (hisz maga az Sch-egyenlet akár folytonos állapotokon is mûködne).
A kommutátor két operátor felcserélhetõségét mondja meg: [ab]=AB-BA. Minél inkább nulla, annál inkább felcserélhetõ a két operátor, tehát az õ "nagysága" tkp. azt mutatja meg, mennyire nem cserélhetõ fel (talán szerencsésebb lenne úgy hívni, hogy "nemkommutátor" ).
(Van antikommutátor is: {AB}=AB+BA.)
Találhatók olyan mennyiségek, melyek differenciáinak a kommutátora hvonás/2pi.
Itt sehol nem említettük a káoszt, és az operátorok nélküli "magyarázkodások" (lásd pl. Link elsõ fele) valószínûségi dolgait is mellõztük.

A teljes megértéshez a Link második felét az operátoroktól, és az ott is meghivatkozott "Landau-3" (vagyis Landau: Elméleti Fizika III - Kvantummechanika) könyvet. A sorozat egyébként emlékeim szerint 9 kötetes és az egész mai fizika tudománya bennük van.

(Cauchy-nak is válasz a második pontjára)
Ha statisztikus fizikát csinálunk, vagyis egy valamilyen rendszerben a részecskék mozgását egyesével nézzük, akkor az egyes részecskék (mikro)állapotaihoz tartozó egy-részecske-energiák és hasonló tulajdonságaik "összessége" (itt tudni kell, hogy pl. az energia, térfogat, stb. összeadódik, de pl. a hõmérséklet kiegyenlítõdik: extenzív és intenzív állapotjelzõk) adja a makroállapotot. Egy makroállapotot több mikroállapot is elõállíthat.
A légkörben az anyagi részecskéknek nincsenek fénysebességhez közeli sebességeik, sem nulla kelvinhez közelítõ hõmérsékleteik, így klasszikus fizikai szemléletmódban vizsgálódhatunk. (De nem is muszáj egyébként, akár kvantumosan is elkezdhetjük az elején.) Ennek eredménye pl. a részecskék sebességére a Maxwell-Boltzmann-eloszlás. (Kvantumos esetben pedig a Bose-Einstein vagy a Fermi-Dirac, itt ezeket nem részletezném, aki akarja, nézzen utána.) Termodinamikai határesetben, vagyis amikor a részecskeszám nagy (ez pár ezernél már kb. teljesül, de matematikailag a végtelenrõl van szó), a rendszer viselkedésének leírásakor a folytonos közegekre vonatkozó termodinamikai és folyadékdinamikai egyenleteket kapjuk vissza. (Kvantumos esetben a T nagy és a sebesség kicsi kikötés is kell.)
Másképp fogalmazva: a kvantummechanikán alapuló egyenletek agy részecskeszámú határesete (lim n->végtelen esetén) pont a klasszikus hidro-termodinamikai egyenleteket adja.
Ennek hibahatára százezer részecskénél már ezrelék alatt van, el lehet képzelni, milyen pontos lehet ez a légkörben, ha a hiba nagysága gyök(N)-nel fordítottan arányos.
Tehát a kvantummechanika gyakorlatilag nem szól bele a légkör viselkedésébe.

Igen, a kvantummechanika ettõl olyan elfogadhatatlan és megérthetetlen az átlagember számára, mert azt mondja, hogy a macska valójában nem létezik a dobozban, hanem egyfajta lehetõségek összességeként foglal csak helyet és csak a mérés pillanatában realizálódik véletlenszerûen az egyik lehetõség.
A légköri folyamatok esetén talán ez a hatás nem játszik szerepet, mivel ott a sok (nagyon sok) részecske átlagos viselkedése dominál.

A kvantumelmélet szerint azonban a képtelennek tûnõ dolog igaz! Az elméleti fizikai lassan megtanítja arra az embert, hogy elképzelései az elõ, egy, és utóidejûséggel kapcsolatban, továbbá a kauzalitás elve (az ok mindig megelõzi idõben az okozatot) nem biztos, hogy abszolút érvényûek.

Nem feltétlen a kauzalitás kérdõjelezõdik meg, hanem az, hogy egy esemény tér és idõ létezik -e a múltban jelenben jövõben, vagy több, netalántán végtelen, illetve az összes lehetséges esemény létezik, ami statisztikailag bekövetkezõ állapot, csak mi abból egyet észlelünk, egynek vagyunk részesei. Szóval lehet egy eseménynek egy oka, egy másik eseménynek más oka, és mindkettõ létezhet egyszerre, úgy hogy érvényes rá külön-külön a kauzalitás elve. Nos, ez a káoszelmélethez és a légkörfizikához valahol ott csatlakozik, hogy a kaotikus rendszerben az események, és ok okozati összefüggések egésze mondjuk diffegyenletek által leírható determinált, felvehetõ állapot. A bomlás pedig egy olyan esemény amiben miden korábbi információ elvész, mint ahogy az ember halálakor az összes gondolat, idegrendszeri kapcsolat, észlelés, én tudat. Ld. fekete lyukak energiavesztése is lényegében bomlás, ahol az információ strukturája összeomlik, de a végtelen(?) dologból, ami alkotta lesz valami más, miközben innen szemlélve azt látjuk, hogy mindent elnyel, azt nem, hogy mi van utána. Ez tehát komoly filozófiai kérdés is egyben a saját létezésünkrõl is, abba belenyugszunk, hogy nem értjük, miközben más dolgok kapcsán erre nem gondolunk....

" A gond ott van, ha a kísérlet közben megmérjük, hogy az adott elektron, vagy foton melyik résen halad keresztül, akkor az interferenciakép összeomlik és helyette 2 gauss görbe lesz, mintha az elektron/foton részecske volna, eme témákkal kapcsolatosan a "konkurrens" oldalon kísérleteznek cikkeznek kvantum-radar címszó alatt."

Ha jól értem, itt valami olyasmirõl van szó, hogy ha egyenként engedjük át az elektronokat a résen, akkor az egyetlen elektron úgy viselkedik, mintha egyidejûleg átment volna mindkét résen. (Hiszen másképp nem jöhet létre interferencia-kép)
Ez "józan ésszel" meggondolva persze képtelenség, ezek az állapotok logikailag kizárják egymást. Hétköznapi szemléletünk szerint az elektron vagy az A résen halad át, és akkor nem haladhat át a B résen, és fordítva.
Itt kell visszatérni Schrödinger szerencsétlen (vagy nagyon szerencsés) macskájára. A gondolatkísérlet ugyanis úgy szól, hogy ha van radioaktív bomlás az alatt az idõtartam (pl. 1 óra) alatt, míg a macska a dobozban van, akkor egy detektor érzékeli a felszabaduló fotont, és megfelelõ mechanikus apparátuson keresztül kiengedi a mérgesgázt a fiolából, és szegény macska elhalálozik. Ha nincs bomlás, természetesen mindez nem történik meg, és a macskát élve találjuk a doboz felnyitásakor.
Nos, a lényeg: az elmélet szerint nemcsak arról van szó, hogy semmiképp se tudjuk elõre megmondani, hogy lesz-e radioktív bomlás az alatt a bizonyos 1 óra alatt, és ha lesz, mennyi lesz. Hanem, hogy ez a két, egymást kizáró állapot (nem volt bomlás, a macska él-volt bomlás, a macska halott) egymás mellett létezik egészen addig, míg a dobozt ki nem nyitjuk. Ekkor, a mi aktusunk hatására dõl el, melyik állapot áll elõ: volt-e bomlás és a macska megdöglött, vagy nem volt bomlás, és a macska él.
Mindez alapvetõen ellentmond szokásos gondolkodásmódunknak, mely természetesen azt mondja, hogy a doboz felnyitása nem faktor, szemernyit se befolyásolja a végeredményt. Ha volt bomlás, a macska már azelõtt halott volt, hogy hozzányúltunk volna a fedélhez.
A kvantumelmélet szerint azonban a képtelennek tûnõ dolog igaz! Az elméleti fizikai lassan megtanítja arra az embert, hogy elképzelései az elõ, egy, és utóidejûséggel kapcsolatban, továbbá a kauzalitás elve (az ok mindig megelõzi idõben az okozatot) nem biztos, hogy abszolút érvényûek.
Persze, hogy ezeknek az elméleti megfontolásoknak van-e helyük a légkörfizikában, s ha igen, akkor miféle, már más lapra tartozik.

A következõ 1 hét valószínû mérsékelten meleg idõvel telik, jövõ hét közepén lehet kissé hûvösebb (azaz helyenként a dunántúlon a 20 fokot sem érjük el). Valamikor a jövõ hét vége felé lassú, vontatott melegedés kezdõdik, idõszakos konvektív csapadékkal, de jelenleg úgy tûnik, a hõmérséklet legtöbb helyen már 27-28 fok felett lesz, a hónap legvégére 1-2 napra részleges kánikula alakulhat ki. Július 1-2 körül egy gyenge hidegfrontot követõen délnyugat felõl masszív afrikai légtömegek közelítenek, ekkorra országszerte 30 fok feletti esetleg 35 fok valószínûsíthetõ. júl 8 körül HF érkezik, ezután a kimenet már nagyon bizonytalan, a tendencia azonban arra utal, hogy 1-2 napon belül vissztaér a hõség ismételten egy 4-5 napra.

Kellemes, mérsékelten meleg idõ. Ebben a hónapban megússzuk a döglesztõ meleget.

Most akkor milyen idõ lehet 10 nap múlva? Nem vágom,lehet az én hibám...

A Heisenberg féle határozatlansági reláció egy lényegében kaotikus rendszer statisztikailag leírt modellje, amit a kvantummechanikában használunk.

A kaotikus viselkedés jelenleg részlegesen megismert viselkedése egy rendszernek, amit abból a meglévõ matematikai apparátusunkon keresztül végeselemû számítások segítségével fel tudunk fogni.

"Pl a szokásos elektronra vonatkozó kétrés kísérlet: két rés felé küldünk elektronokat egy forrásból, a rés túloldalán egy ernyõvel felfogjuk. Tapasztalat szerint az ernyõn, a fényhez hasonló interferenciakép jelenik meg. Ezzel próbálják magyarázni ,hogy az elektron is hullám. A gond ott van, hogy akkor is megjelenik az interferenciakép, ha egyesével küldik át az elektronokat. Felteszik a nagy kérdést: hogy tud az elektron hullámként viselkedni, honnan tudja, hogy nyitva van e a másik rés."


A gond ott van, ha a kísérlet közben megmérjük, hogy az adott elektron, vagy foton melyik résen halad keresztül, akkor az interferenciakép összeomlik és helyette 2 gauss görbe lesz, mintha az elektron/foton részecske volna, eme témákkal kapcsolatosan a "konkurrens" oldalon kísérleteznek cikkeznek kvantum-radar címszó alatt.

Ami érdekes a káoszelmélet alapjaiban s itt ezt nem szeretném nagyon részletezni,, csak nagy vonalakban, hogy a rendszer ilyen viselkedését kevéssé a kvantummechanikában keresik, a kvantummechanika egyébként azért nem lenne jó irány, mert szintén egy adott léptékû rendszer viselkedését modellezzük, rengeteg peremfeltétel rögzítése mellett, hogy számunkra felfoghatóbb legyen, úgy mint a Newtoni fizikában, nos ezek a peremfeltételek elveszik azt a "szabadsági fokát" a rendszernek ami által az kaotikusan viselkedne, illetve az ilyen viselkedését léptékét mennyiségileg annyira lecsökkenti, hogy ennek elhanyagolása mellett a valóságot jól meg tudjuk közelíteni matematikai/statisztikai módszerekkel. Tehát a káoszelmélet kutatásánál abból indulnak ki, hogy vannak rendszert leíró diff egyenletek, amelyek olyan gerjesztést írnak le, amelyek egy adott rendszert hajtanak, másik diff egyenletek pedig ellentétes irányú/ fékezõ gerjesztést írnak le. Mindkét függvény oly módon nemlineáris hogy nem alakul ki stabil állapota, úgynevezett "munkapont", így vizualizálva egy függvény görbéje mentén egy másik hatására mozgunk, majd egy másik függvény görbéjén fogunk mozogni ennek a függvénynek hatására, valamelyik irányban. Ez már egy kb 3D, 3 függvényes rendszerben is lehet kaotikus, de a valóság ennél több dimenzióban mûködik, egy folytonos függvényen ahol elvileg lehetetlen, hogy valamikor is ugyanabba a térbeli pontba jussunk vissza, így egy adott folyamat pontos megismétlõdése gyakorlatilag lehetetlen. Onnantól, hogy egyszer is ugyanabba az állapotba jutnánk vissza, a függvény periodikussá válik, azaz múlt alapján elõrejelezhetõvé. (Ennek ellenére kisebb szegmensei viselkedhetnek annyira hasonlóan, hogy egy idõre statisztikai úton leírható elõrejelzést adhatunk) Ha ezt modellezzük, végtelen számú pontot nem tudunk felvenni, csak nagyon nagy számú, végeset.
Ezzel nagyjából hasonlóan viselkedõ "végeselemû" rendszert hozunk létre, de nem ugyanazt, azaz lényegében nem is kaotikusat, csak a mi léptékünkben annak tûnõt, és a kimenetek is eltérõek lesznek az eredetitõl. Hogy mennyi idõ múlva, mennyire tér el, azt a kezdeti paraméterekre való érzékenység szabja meg.

Ahhoz, hogy egy rendszer kaotikus legyen, nem kell a kvantummechanika, következik az szigorúan determinisztikus törvényekbõl is. Attól lesz kaotikus, hogy nagyon sok részecskébõl áll, de azok egymással a klasszikus, newton-i törvények szerint hatnak kölcsön.
Az más kérdés, hogy a kiindulási feltételeket elvileg sem lehet pontosan rögzíteni a Heisenberg-féle határozatlanság miatt, ami már a kvantummechanika területe.

Egy pár dolgot tennék csak hozzá:
- igazából minden, amit úgy hívunk, hogy xy elmélet az egy matematikai modell, a valósághoz mindössze annyi köze van, hogy vele a valós folyamatok végeredménye kiszámítható. Tehát amikor tömegpontokról meg erõkrõl, részecskékrõl beszélünk, akkor az nem a valóság, hanem a a valóság kiszámításához használt matematikai apparátus.

- az, hogy mennyit befolyásolnak az idõjárás megjósolhatóságán a kvantumhatások, arról még közelítõleg sem tudnék mondani semmit

- és ha már a kvantummechanikánál tartunk, rá különösen érvényes az, hogy soha semmi analógiát ne használjunk a mikrovilágot leíró jelenségekhez a makrovilág elemeibõl. A félreértsek mindig ebbõl születnek: feltételezik, hogy az elektron kis apró golyó ami kering a golyószerû atommag körül vagy esetleg kis hullám vagy mia csuda: szóval az elektron se nem golyó se nem hullám, se nem kering, a nem golyószerû atommag körül.

Pl a szokásos elektronra vonatkozó kétrés kísérlet: két rés felé küldünk elektronokat egy forrásból, a rés túloldalán egy ernyõvel felfogjuk. Tapasztalat szerint az ernyõn, a fényhez hasonló interferenciakép jelenik meg. Ezzel próbálják magyarázni ,hogy az elektron is hullám. A gond ott van, hogy akkor is megjelenik az interferenciakép, ha egyesével küldik át az elektronokat. Felteszik a nagy kérdést: hogy tud az elektron hullámként viselkedni, honnan tudja, hogy nyitva van e a másik rés.

A kvantummechanika válasza: sehonnan. A kvantummechanika nem mond semmit az elektronról, nem is létezik addig, amíg el nem éri az ernyõt és nincs "megmérve" Az elektron nem repülõ golyó, ami halad, nincs pályája de nem is valami éterikus hullám.

De inkább olvassa el mindenki az Isteni A-tom címû könyvet, abban elég érthetõen leírják ezeket.

Hosszan hezitáltam, hogy hozzászóljak-e a determináltság és a káosz kérdéséhez.
Végül úgy döntöttem, hogy -ha már elõkerült a téma- az alábbi gondolatokat megosztom a társasággal. Mindenekelõtt kijelentem, hogy a kérdéskör matematikájához szinte semmit se értek. A kvantumelméletrõl és a modern részecskefizikáról olvastam egy s mást, de persze szakember ebben se vagyok. Ezért, ha valami nem helytálló elképzeléseket ide találnék írni, kérem, a hozzáértõk korrigálják azokat.
Az biztos, hogy a newton-i fizika még teljesen magabiztosan szemlélte a világot. A mechanikai, optikai, és egyéb törvényeket abszolút érvényûnek gondolta. Ha egy jelenség kvantitatív vizsgálata, az abból következõ "elõrejelzés" nem bizonyult pontosnak, mérési pontatlanságot emlegetett. Például, vegyünk egy egyszerû mechanikai elrendezést: asztalra rögzített csigán zsinórra függesztett kis súly fut le, és a zsinór közremûködésével függõleges tengelyû pörgettyût hajt az asztallapon. Megmérjük, milyen magasságból indul a súly -a kérdés az, mennyi idõ alatt ér le a földre. Az egyenes vonalú és a forgó mozgásra vonatkozó szabályok alapján ez pontosan kiszámítható. Ha a mérési eredményeink nem egészen egyeznek a számítás alapján nyerttel, sõt, szórnak is, akkor mondhatjuk: a súrlódás nem volt egyenletes nagyságú (pl. azért, mert a zsinór vastagsága nem egyforma), a zsinór rugalmasan megnyúlt, így potenciális energia tárolódott benne, stb.
A következõ megfontolás magára a mérésre vonatkozik: ennek aktusával beavatkozunk a kísérleti elrendezés "életébe", megváltoztatjuk annak tulajdonságait. Még ennek a feltételezése sem igényel különösebben magas elméleti fizikai tudást. Az egyenáramú áramkörbe sorosan bekötött árammérõ (melynek mérhetõ ellenállása van az ideálisnak tekintett 0 helyett) megváltoztatja az áramkör eredõ ellenállását.
Igazából nem is ezeket a "hibalehetõségeket" akarom boncolni, ezek triviálisak. Ami igazán érdekel, az a "fizikai törvény", és annak érvényessége. Ahogy már mondtam, a klasszikus szemlélet ezeket abszolút érvényesnek hitte, azaz úgy gondolta, ha az alapkondíciókat változatlanul tartjuk, úgy a lejátszódó folyamat mindig szakasztott ugyanaz lesz, mégpedig kvantitatíve is. Ebbõl következik, ha a természetben pontosan fel tudnánk mérni minden befolyásoló tényezõt, úgy a jelenség kimenetelét pontosan megjósolhatnánk, elvileg korlátlan idõtartamra is. Ezt csak azért nem vagyunk képesek megtenni, mert nem mérhetünk fel minden hatótényezõt, s ezek egy részét nem is ismerjük. Tudtommal Newton még így tekintette a dolgokat. Ennek a szemléletnek végeredményben az a lényege, hogy A kiinduló állapot minden esetben B-t eredményez. Úgy képzelem, hogy a modern részecskefizika és statisztikai megközelítés valami olyasmit mond, hogy A-nak valamekkora mértékben (pl. 1%-ban) C is lehet a kimenetele. S ami a lényeg: ez nem azért van, mert a kiinduló állapotban apró változás állt elõ (lepkeszárny) Ebben semmi változás nincs, mégis, egyszer B-t, máskor C-t ad eredményként. Hogy milyen arányban, az statisztikailag megadható, de hogy konkrét esetben melyik állapot áll elõ, nem jósolható meg semmi módon. Nem tudom, a "rendezett káosz" kifejezés nem az ilyen megfigyelésekre vonatkozik-e?
Ilyen jelenség szerepel a híres "Schrödinger macskája" elnevezésû gondolatkísérletben. Ennek pontos leírásával nem fárasztom a társaságot, de a minket érintõ, lényeges tény a következõ: a hasadóanyagnak, mondjuk, 50 év a felezési ideje, tehát atomjainak fele ennyi idõ alatt foton kibocsájtása közben bomlik. De azt nem tudjuk megmondani, hogy az alatt az 1 óra alatt, míg a macska a dobozban van, lesz-e bomlás (vagy több bomlás, több foton-felszabadulás is lesz) És semmi módon sem tudjuk megjósolni ezt.

Ebben annyi izgalom van, hogy praktikusan hogyan tervezd meg a nyári szabadságodat úgy, hogy pont ne az 1 hét esõs idõt fogd ki a 15 fokkal. Vagy épp ne égj szénné a kristálytiszta idõben taroló UV sugárzástól. Itt júniusban idáig nem volt esõ, amúgy legalább stabilan jó idõ van.
Ilyenkor jobb szeretem a melegedés elõtti töltõdõ bárikus mocsár helyzeteket, amelyek stabil lassan emelkedõ nyári T-ket hoznak helyi záporokkal, zivatarokkal. Praktikusan nyárvégen, õsszel szeretem a mostani típusú idõt, mert jó kis elõoldalakat okoz gyakorta kései zivataros frontokkal, kipucolódó inverzióval, köd pedig ilyen helyzetben nem tud kialakulni.

Várakozásaim szerint július közepéig- végéig kissé hûvösebb, mérsékelten meleg idõbe fognak beleékelõdni rövidebb, erõs kánikulai epizódok, a nyár elõrehaladtával azonban fordul a helyzet, az általam fent megjegyzett helyi zivataros kiegyenlítettebb meleg nyári idõjárás lesz a fõszereplõ, lefelé mutató kiugrásokkal, így a legmagasabb maxikat valószínûleg inkább mostanában mérjük. augusztusban elõfordulhat néhány napos igen csapadékos hûvös mediciklonos epizód.

"Aki pedig talál bizonyos szabályszerûségeket a kaotikus rendszerben, keresse meg az okokat, mert sok minden tûnhet szabályszerûségnek, közben mégsem az"


Csakhogy nem mindig van megtalálható fizikai ok, illetve sokszor ugyanazok a szabályszerûségek teljesen más rendszerekben is megjelennek.
A rendszert leíró difegyenleteket nem ismerjük, csak a kimeneteket látjuk.
A bifurkációkban megjelenõ periodikus ablakokat ugyan milyen okoknak lehetne megfeleltetni?

Nagyon érdekes téma, de ugyanolyan érdekes lehet az elõttünk álló néhány hét, ugyanis a folytatódó meridionalitás az erõsen meanderezõ jettel kombinálva akár jelentõsebb T-ingadozásokat is magával vonhat. A hideg, illetve az évszakra való tekintettel inkább csak hûvösebb poláris légtömegek továbbra is elég mélyen délre hatolnak, így nálunk - szerencsére, mert úgyis egyre nagyobb a szárazság - a napnak nincs alkalma teljesen mindent szénné égetni.

A hosszútávú modellek kialakulásának szép kis történelme van, anno nagyon sokat vártak ezektõl a 70 es években, azonban ma már tudjuk, hogy a légköri folyamatok kaotikus jellege miatt néhány dolgot elég megnevezni, ami miatt már lényegesen nem javítható az elõrejelezhetõ idõintervallum, mert azt a rendszer "kezdeti feltételekre való érzékenysége" határozza meg.
Az egyik említett mûszerek pontatlansága mellett sokkal fontosabb, a mérési pontok nem folytonos jellege, ami pedig még nehezebben orvosolható, a domborzati viszonyok modellezése (szimulációban a testmodell) pontatlansága és/vagy a magassági mérési pontok hiánya, a lepkeszárny léptékétõl azért jelentõsen erõsebb hatások, az idõjárás alakulásába a saját maga által okozott felszíni változások is igen rövid távon beleszólhatnak, ezek léptéke akár jelentõsebb lehet, mint a kezdeti feltételeket adó adathiány vagy adat pontatlansága miatt fellépõ hibák, így nem biztos, hogy ésszerû a felbontás javítása vagy a mérés pontosítása; tegyük azt, hogy egy aszály által akár egy hét alatt több 1000 négyzetkilométeren kiégõ vagy éppen a kizöldülõ növényzet, árvíz, vagy egy tátrai bukószél okozta erdõtarolás, vagy mesterséges erdõirtás, építkezések következtében egy adott körzetben csak ugyan néhány négyzetkilométeren, de a világ akár több 10000 pontján megváltozó felszíni elnyelési visszaverõdési tulajdonságok megváltozását is bele fogják -e számolni az elõrejelzésbe a modellek? Az hogy elindítunk egy szondás magassági mérést, az max. pillangóhatást okoz, de az utóbbi hatások viszont részét képezik az idõjárás kaotikus rendszerének, tehát nincsenek hatással annak viselkedésére, de a lehetséges kimeneteit rövid távon gyökeresen változtatják meg.

A hosszas okfejtések helyett a következõ olvasmányos irodalmat lehetne javasolni:

James Gleick: Káosz

Azt is megtudhatjuk, hogy a csillagászat megközelítése, az ûrtudomány miért olyan kiszámítható, és kérdés, hogy D.M. aki ezek alapján készít elõrejelzést, értesült -e a káoszelmélet jelentõségétõl, vagy az idõjárás kaotikus mivoltát alapvetõen tagadja.

Azt is tudjuk azonban, hogy a kaotikus viselkedés tartalmaz ismétlõdéseket, szabályos mintázatokat, amelyeknek mivolta nem minden esetben magyarázható meg klasszikus fizikai alapokon, ezek felismerése és alkalmazása jelentõsen javíthat egy hosszabb távú elõrejelzés beválásán feltéve, hogy egy ilyen léptékû ismert mintába már beléptünk, és felismertük, de ezzel együtt egy adott hibarátát is bevisz a rendszerbe. Nem ismerem a modellek felépítését, tehát lehet hogy már ilyenek is szerepelnek benne, de ennek csupán annyi következménye lehet, hogy bizonyos helyzeteket jól fog meg a modell, másokat pedig pocsékul, és errõl még a fáklyadiagram szórása sem fog bennünket tájékoztatni.

Azért az sem mindig jogos feltételezés, hogy a futások átlaga (melyik átlag is? ) sokkal jobb elõrejelzést tudna adni a kritikus 1 hét távlatában. Az lehet, hogy pár %-kal jobb a beválás (és itt megint felmerül egy kérdés, hogy mit tekintünk jobb beválásnak), mint a fõfutásnak, viszont a leglényegesebb helyzetekben ugyanolyan homály fedi a jövõt.

Rudolfking, Cauchy: ez igen, így már sokkal világosabb az ábra. Ebbõl az következik, hogy a bemenõ adatok további finomítása, pontosítása is csak korlátozott módon nyilvánul majd meg az elõrejelzések pontosságának növekedésében, így egyrészt e kezdeti (bemenõ) hibatényezõk növekednek idõvel a FEJ VAGY ÍRÁS állapotig = használhatatlan, kuka elõrejelzésig, másrészt viszont a kezdeti számítások és az elõrejelzett idõtartam között eltelt idõ lepergése során a mi ´determinisztikusan kaotikus´ légkörünkben újabb tények merülnek fel, amelyek tovább torzítják a képet. Ezért van az, hogy több egymásutáni futást, több modell együttes fáklyáját kell folyamatosan szemlélni, hogy úgy-ahogy rátapintsunk a várható folyamatok lefolyására, kimenetelére. Ez néha 2-3 nap távlatában sem lehetséges, hiszen pld. 2012 karácsonya elõtt 2 nappal sem volt világos, hogy a hideg vagy a meleg verzió fog-e bejönni. Az aktuális lecke a jövõ hét eleji esetleges rövid hõhullám, amely nagy vonalakban ott látszik már 3 nagy modellen (GFS, ECM, GEM), ám most még nagyon nehezen körvonalazható, ki, mennyit és mennyi ideig kap az átmenetileg ismét Közép-Európa felé terjeszkedõ szubtrópusi légtömegbõl.

A kaotikus kifejezés nem az összevisszaságot jelenti, hanem a kezdeti feltételekre való rendkívüli érzékenységet. Neki is megvannak a saját törvényszerûségei, amik (sajnos) jóval komplikáltabbak, mint pl a newtoni mechanika determinisztikus egyenletei.
A newtoni világban - ha megmérjük egy részecske helyét, sebességét, gyorsulását, utána bármilyen idõtartamra elõre és vissza pontosan tudjuk, hol lesz és mit fog csinálni.
Régebben, amikor a kaotikus viselkedést elõször megfigyelték,, azt hitték,m hogy csak nagyon bonyolult, összetett rendszerek viselkednek így. Mára kiderült, hogy a legegyszerûbb rendszer is képes iylen viselkedésre, sõt gyakorlatilag minden rendszer ilyen.

A hosszútávú elõrejelzésben legfõbb probléma ott van, hogy a folyamatokat leíró egyenleteket nem lehet egyértelmûen megoldani, a végeredményt csakis közelítõ számítással kaphatjuk meg, így pontos eredményünk nem lesz. Ez az eleve hibás adat kerül vissza az újabb számításba, ami miatt a hiba a következõ lépésben csak tovább növekszik és pár lépés után már olyan nagy lesz, hogy úgy tûnik, bármilyen kezdeti adatból bármilyen végeredmény megszülethet, függõen a bemenõ adat mérési hibájától, az alkalmazott számítási módszeren át a lépések számáig.

Tehát itt 3 dolog dolgozik ellenünk:
- lehetetlen pontosan mérni (egyrészt a mûszerek pontatlansága másrészt a fizika törvénye tiltja)
- ha még pontosan is mérnénk, akkor sem lehet pontosan megoldani az egyenleteket, így azok pár idõlépcsõ után elvesztenék a jövõt megjósló képességük nagy részét
- ha még meg is tudnánk oldani pontosan az egyenleteket, annyi változót tartalmaznak, hogy egy jelentõs részüket a véges számítási kapacitás miatt el kéne hanyagolni illetve tartzalmaznak bizonyos véletlen faktorokat, amik hatásai egy idõ után így is úgy is eltorzítják a végeredményt

Ja és természetesen van még két nagyon fontos paraméter
- az, hogy mit értünk az elõrejelzés beválásán, hiszen a dolog csak statisztikai úton kezelhetõ, ahhoz meg az emberek nagy része cseppet sem ért
- az, hogy hogyan lehet egy elõrejelzést közölni az emberekkel, akik nem értenek sem az idõjáráshoz, sem a statisztikához, sem a valószínûségekhez

Szerintem ezzel a módszerrel kb 1-1,5 hét lesz az elfogadható beválású elõrejelzés korlátja még jó ideig.

Nem értek én se sokkal jobban hozzá, de a kaotikus rendszerek viselkedése, káoszelmélet az a hétköznapi fogalomtól eltérõ, matematikai elmélet: Link . Itt szerepel is az a mondat, hogy "A kaotikus viselkedést mutató rendszerek determinisztikusak, ellentétben a káosz szó hétköznapi jelentésével, ami totális rendetlenséget sugall." Ennek ellenére fontos megérteni (végigolvasva a cikket talán sejtésünk már lehet róla...), hogy mégsem fogjuk tudni kiszámolni explicit módon sosem elõre az idõjárást, mint kaotikus rendszert. (Véleményem szerint azért, mert ahhoz, hogy minden részt vevõ atom (elemi egység) állapotát eltároljuk, és ezek kölcsönhatásait kiszámoljuk, legalább akkora számítógép kell, amekkora az atomok összessége, ami igencsak nagy (fél Földnyi?).)
Ahogy írja a cikk is, jelentõs egyszerûsítésekkel és statisztikai stb. módszerekkel lehet elõre jelezni, de számolni kell a bizonytalansággal. Viszont maga a bizonytalanság is jól számolható paraméter, tehát az elõrejelzés bizonytalanságával mindig jól tudunk számolni. Még ha Aigner úr néha azt is írja, hogy "KICSI", ettõl szerintem ez utóbbi is egy nehéz feladat

Aki pedig talál bizonyos szabályszerûségeket a kaotikus rendszerben, keresse meg az okokat, mert sok minden tûnhet szabályszerûségnek, közben mégsem az

Sajnos engem a Teremtõ nem áldott meg felsõ szintû matematikai gondolkodással, de attól azért igyekszem követni e számomra rejtélyes tudományt érintõ fejtegetéseket, amelyeket Te speciel képes vagy úgy tálalni, hogy a matematikában nem jártas emberfia is ki tudja hámozni belõlük a lényeget. A kérdések kérdése, mit értünk KAOTIKUS alatt. Itt nyilván pontosításra szorul egy s más, ugyanis véleményem szerint a KÁOSZ, KAOTIKUS fogalmak mint kusza, összevissza, zûrzavaros, véletlenszerû, önkényes stb. szinonimái a meteorológiával kapcsolatban nem helytállóak. Azt hiszem, Met4ever szokott a meteorológiában a káoszhoz egy jelzõt hozzátenni, ami az én véleményemet is nagyjából tükrözi. Habár a meteorológiában elfelejthetjük a HA --> AKKOR típusú lineáris, determinisztikus, egyirányú ok-okozati összefüggéseket (hiszen akkor tetszõleges idõre képesek lennénk elõrejelzéseket készíteni), mondanom sem kell, hogy a légköri folyamatoknak megvannak a maguk törvényszerûségei, és ezek kölcsönös összefüggéseinek egyre jobb megismerése azért fokozatosan elvezetHET egy olyan állapothoz, amikor nagy vonalakban képesek leszünk egyrészt pontosabb elõrejelzéseket készíteni az ominózus 8-10 napos határidõn belül, másrészt szezonális kitekintéseink is egzaktabbá válhatNAK - az eddigiekhez képest sikeresebben megállapíthatjuk majd talán, hogy egy adott 30 éves átlagértékhez képest szárazabb/melegg, illetve hidegebb/melegebb 2-3 hónap áll-e elõttünk. Ha ebben a tekintetben legalább egy 65-70%-os beválási szintre jutnánk, ezt én elég szolid eredménynek tartanám :-)

Sajnos a mai ember legnagyobb tragédiája, hogy egyszerûen képtelen befogadni azt, hogy a világ nem determinisztikus, és az alapvetõ összefüggéseket képtelenség megérteni a legmagasabb szintû matematikai ismeret nélkül.

Érdemes elolvasni Leon Ledermann: Az isteni a-tom címû könyvét, abban benne van minden, ami egy átlagember számára bevezetõt tud adni a világ valós folyamatairól és valós felépítésérõl. Arról, hogy hogyan jutottunk el a "tûz-víz-föld-levegõ-vonzalom-viszály" felfogástól a mai modern részecskefizikáig.

Nagyon jó párhuzam fedezhetõ fel a meteorológia - fõleg az elõrejelzés fejlõdésében.

Eleinte szinte kizárólag a megfigyelés és az "emberi tapasztalatok"-ból következtettek (ha december ötödikén 4-et vakkant a kutya, akkor fehér karácsony lesz típusú egyértelmûnek hitt, de fals ok-okozati következtetések), majd bekapcsolódott az elmélet és a számítógépek , de a gépek fejletlenségük miatt még csak mellékszereplõk voltak, aztán mostanra gyakorlatilag az ember vált mellékszereplõvé, ráadásul kiderült, hogy a légkörben semmi sem determinált, hanem kaotikus (hasonlóan a radioaktív bomláshoz vagy a háromtest-problémához) és már minimális idõre elõre sincs 100%-os elõrejelzés, csak statisztikai illetve numerikus közelítés.

Erre szokták mondani, hogy szép az elmélet, összhangban is van a tényekkel, egy apró hiba van csak: nem igaz.
Bizony, a tudomány mûvelõjének élete egyáltalán nem olyan könnyû, amilyennek a laikus véli.
Összefüggések terén valóban igen ravasz tévedési lehetõségek, hibalehetõségek vannak.
Ott van például az, amit latinul úgy mondunk: post hoc ergo propter hoc. Utána, tehát a következtében. Klasszikus példája, hogy hajnalban a kakaskukorékolás küldi fel a napot az égre...
Pedig nincs mindig ok-okozati összefüggés a rendszeresen egymásra következõ események között. A gyanú mindenesetre fel kell merüljön, ha A eseményt feltûnõen gyakran B követi. De tudnunk kell, ez véletlen egybeesés is lehet, vagy van ugyan ok-okozati összefüggés, de teljesen más jellegû, mint amit kézenfekvõnek hiszünk.
Megátalkodottan praktikus elmék végsõ soron azt is megtehetik, hogy egyáltalán nem törik magukat a dolgok belsõ összefüggéseinek megismerésén. Egyszerûen veszik a két számhalmazt, és közelítõ képletet keresnek, aminek használatával az elsõbõl nagyjából kiszámolható a második. Mondjuk, egy összefüggést y=sinx típusú függvény ír le. Viszont ebben az esetben a 0 körüli viselkedést remekül leírja az y=x függvény is. Ha a gyakorlati ember csak ebben az intervallumban dolgozik, megfelel neki ez utóbbi is. A praxis számára jó, a többivel meg ki törõdik...
Mostanában a természettudományban némileg misztifikálva van az egyébként hasznos statisztikai megközelítés. De tudjuk, statisztikával sok minden kimutatható, ez elég plasztikusan hozzáigazítható az ember igényeihez (Éppen a DAI-val kapcsolatban merült fel ilyen fajta "retusálás")
Szóval, egy szó mint száz: itt csak egyvalami segíthet, mégpedig a jelenség mély megértése és megalapozott hipotézis(ek) felállítása. Aztán következhet a matematikai megformulázás, majd a statisztikai vizsgálat (Passzolnak a mérési eredmények a hipotetikus összefüggéshez, vagy nem passzolnak?)
Persze, itt több variáció is lehetséges: lehet tisztán elméleti úton, matematikai manipulációk által eredményre jutni. Ennek ellenkezõje, a statisztikai összefüggés-keresés, és a statisztikai összefüggéshez a valószínû mechanizmus megtalálása is járható út.
Lehet laborban kísérletezni (persze kimunkált koncepció szerint), s az "indoor" megtalált összefüggéseket "outdoor" is felfedezni.
A lényeg, hogy mindezt tisztességesen kell csinálni: lehetetlen, valószínûtlen összefüggéseket nem kell feltételezni, és ha a hipotézist a tények nem igazolják, habozás nélkül el kell azt vetni. Nem szabad a megfigyelések eredményeit "hozzáfarigcsálni" valamely prekoncepcióhoz.

Én is így gondolom, a legfõbb probléma itt az adatsorok végessége.

Pontosan ezt szándékozna felderíteni ez a függvény, amelyik becslést ad a korreláció véletlenségére.

Nem teljesen ide kapcsolódik, de hamis korrelációk mindig vannak:
Link
Link

Ezt sokaknak fontos lenne megérteni, hogy attól, hogy a számok alapján látványos a korreláció, ez a kauzalitást (ok-okozati viszony) egyáltalán nem garantája. Sokat emlegettem a DAI környékén ezeket az érveket.

Ezért gondolom, hogy szerintem az értékekkel történõ mágiázás (két adatsor közötti képlet számításokkal történõ kitalálása) rossz irány, azt a bizonyos képletet a két adatsort leíró folyamatokból, a közöttük lévõ viszonyból kéne levezetni légkörfizikai, meteorológiai, matematikai tudással és módszerekkel. Lehet ugyan, hogy a korreláció sokkal alacsonyabb lesz a végeredményt tekintve, de az ok-okozati viszony cserébe nem "légbõl kapott", vagy "látványosan stimmelõ", hanem egzakt, bizonyítható.

Abban (épp a korább ismertetett számítás alapján) egész biztos vagyok, hogy egy teljesen véletlenszerû adatsor is meglepõen egyszerû összefüggésekkel átvezethetõ egy másik véletlenszerû adatsorba, ha ezek az adatsorok nem túl nagy számosságúak és szórásúak (50-200 elemûek). Ha van egy kevés korreláció is közöttük, tovább egyszerûsítheti ezeket a számításokat.

Itt nem mennék bele ilyen mélyen a korreláció matematikai értelmezésébe, inkább
arra gondoltam, hogy véges adatsorok közt véletlenszerûen is elõállhat olyan helyzet, hogy az egyiket a másikkal egyértelmû függvénykapcsolat kösse össze.

Az vetõdött fel bennem, hogy ezek alapján lehet-e valamit mondani arról ,hogy ez mekkora valószínûséggel állhat elõ, illetve adott esetekben mekkora a valószínûséges a véletlen kapcsolatnak...

Egyébként eredetileg a budapesti grafikont akartam megmutatni, de VáraljaMet-nek az a linkje, ami ezt tartalmazta, már nem mûködik. Emlékeim szerint is jobban kijött ez utóbbin a periódikusság, bár a stockholmin is általában jól látszik.
Hogy délebbre miért jelentkezik karakterisztikusabban e két eltérõ szórási állapot, azt talán azzal lehetne magyarázni, hogy mást jelent a meridionalitás Stockholmban, és megint mást Budapesten. Skandinávia meridionalitásban nagyon könnyen megkaphatja a sarki, szárazföldi hideget, viszont az afrikai melegnyelvek itt már ritkák, és kevésbé masszívak.
Közép-Európa és a Balkán viszont mindkét hatást brutális erõvel kapja. Ezért itt nagyobb a "spannung" a dologban, nagyobb lehet a szórás is.
Egyébként van még egy gyanújel arra nézve, hogy a nagy szórású fázisok csakugyan a meridionális túlsúlyú, míg a kis szórásúak a zonális túlsúlyú korszakoknak felelnek meg. A grafikon fázisai ugyanis nagyon jól egyeznek pl. az 50-es és részben a 60-as évek meridionálisabb, majd a rá következõ 70-es évtized zonálisabb jellegével.

Ha eléggé hosszú és homogén a meridionális periódus, akkor igaz lehet, hogy a nagy amplitúdó ezen a grafikonon Link megfeleltethetõ meridionális cirkulációs periódusnak. Bár nekem gyanús, hogy Stockholm esetében a két cirkulációs típus nem mutatkozik meg illetve tér el olyan karakterisztikusan, mint például a Balkánon.

Elvileg az elkülönítésre a csapadékmennyiség szórása is alkalmas. Hiszen meridionális uralom esetén a teknõk ciklonjaikkal együtt mélyre nyúlnak az alacsonyabb szélességek felé, ráadásul gyakran alig, vagy egyáltalán nem helyezõdnek át. Azt természetesen nem állíthatjuk, hogy meridionalitás esetén több a csapadék. Hiszen az alacsonyra nyúló teknõk mellett ilyenkor ott vannak a magas, és szintén alig mozduló gerincek. Ha véletlenül magasnyomású gerinc területébe esünk, akkor hetekig (esetleg hónapokig) alig esik valami, míg a teknõ területén özönvíz van. Itt is a szórás, azaz az egyes évek közötti különbség növekszik meg valószínûsíthetõen, hiszen a hõmérsékletmenethez hasonlóan csapadék terén is nehezen képzelhetõ el, hogy egy éven belül a pozitív és negatív irányban egyaránt hatalmasak legyenek a kilengések, így kiegyenlítsék egymást.
Úgyhogy az a véleményem, hogy a csapadék szórása is használható a meridionális és zonális korszakok elkülönítésére, de semmivel se jobban, mint a hõmérséklet szórása.
A következõ témához: az tényleg helytelen elképzelés, hogy alacsony AO érték=hideg.
Ilyet azt hiszem, egyetlen olvasott, tapasztalt fórumtársunk sem állított.
Viszont az tény, hogy -legalábbis télen- negatív AO-s idõszakokban a ciklonok, hátoldali hideglevegõjükkel együtt, délebbre helyezõdnek. Ez természetesen nem jelent automatikusan hidegbeáramlást, hiszen -ahogy írtad is- elõoldali pozicióba is kerülhetünk.
Viszont nézzük csak meg ennek az ellenkezõjét -a magas AO-s idõszakot- és rögtön megértjük, mirõl van itt szó. Erõsen pozitív AO mellett a térítõi magasnyomás észak, északkelet felé nyomakszik, tõle északra tombol a nyugati áramlás. Ez télen érdekes helyzetet teremt Európában, hiszen az anticiklon által fedett dél, s fõleg a hidegpárnára hajló Kárpát-medence az akadálytalan kisugárzás és az inverzió képzõdése miatt jóval hidegebb, mint az észak. Nálunk gyakran köd van zúzmarával, éjszaka és nappal is gyenge mínuszokkal, míg Északnyugat, Észak-Európában vastagon 0 fok feletti értékeket mérnek a változékony, viharos idõjárásban. Valamikor a 90-es évek elején elõfordult, hogy ilyen felállásnál nálunk 0 fok volt, míg Oslo-ban +13! Olyannyira így van ez, hogy sokéves megfigyelésem szerint amennyiben Dél és Közép-Európa fölött megerõsödik egy ilyen zonális tengelyû AC, és nálunk emelkedik a légnyomás, akkor Észak-Európában jelentõsen emelkedik a hõmérséklet. És viszont.
Ebben a szituációban viszont nálunk az advektív hidegnek meszeltek, ráadásul többnyire hosszú idõre.
Szóval, a kollégák nyilván úgy értették a negatív AO-s idõszakok hidegebb voltát, hogy akkor -az erõsen pozitív periódusokkal ellentétben- MEGVAN A LEHETÕSÉG AZ ADVEKTIV HIDEGRE.

Szerintem a zonális és meridionális idõszakok elkülönítésére nem a hõmérsékleti adatok a legjobb adatok, én mindenképpen a csapadék mennyiségét/szórását használnám alapadatnak, ha kutakodni kezdenék ebben a témában. Ez esetben természetesen a ciklonpálya által gyakran érintett országok éghajlatát vizsgálnám. Sõt, ha finomítanám a dolgot csak a nagy csapadékú idõszakokat vonnám be a vizsgálatba, nem is a teljes havi csapadékösszeget.

Egy mediterrán ciklonnak, mint ahogyan azt mindannyian tudjuk/gyakran megtapasztaljuk van elõ-és hátoldala, és ez bizony egy fontos tényezõ bármely hõmérsékleti adatsor vizsgálata esetén. Az, hogy télen elõ- vagy hátoldalra kerülünk elég esetleges dolog és valójában ez lehet az oka annak is, hogy télen kiolt(hat)ja egymást a két hatás, magyarul egy tökéletesen átlagos T-n végezhetünk, holott közben jöttek-mentek a mediterrán ciklonok.
Az sem mindegy, hogy mely európai terület(ek)et vesszük górcsõ alá a vizsgálat során. Szóval, ha én a zonális és meridionális idõszakot szeretnék vizsgálni/elkülöníteni: csapadékmennyiség és talán a balkáni területek.
--------------------
Más:
Nagyon sokszor látom leírva, hogy negatív AO/NAO ránk szakad az Északi sark, ez teljesen téves (fals) következtetés. A negatív indexérték nem azt jelenti, hogy jön a Kárpát-medencébe a hideg levegõ, hanem azt, hogy szerencsés esetben csapadék érkezik (mégpedig megfelelõ pályaív esetén mediterrán ciklon). Mindig feláll a szõr a hátamon , amikor azt olvasom, hogy az AO erõsen negatív, most aztán itt a jégkorszak. A negatív indexérték önmagában nem mondja meg azt, hogy a jet hol fog engedni. Tehát én mindig - amikor csak megszólalok - index témában - hangsúlyozom, hogy az indexek nem a hõmérséklettel korrelálnak, hanem a csapadék mennyiségével (sõt az AO valójában nem meglepõ módon a hótakaró vastagságával/téli index lévén, a NAO pedig szimplám az adott idõszak csapadékösszegével).
Az szeretném tudatosítani, hogy egy negatív indexérték láttán ne reflexbõl a hideg ugorjon be, hanem egy mediterrán ciklon képe , melynek kerülhetünk elõ- avagy hátoldalára, vagy végül nem is érint minket. Tehát valójában egy csapadékosabb idõszak lehetõségére kell ez esetben gondolnunk, a várhatóan a jövõben megerõsödõ meridionális hatás miatt.

A meridionális túlsúlyú tél nem okvetlenül hideg, de mindenesetre nagyobb valószínûséggel az, mint a zonális. De ha kifordítjuk az állítást, és azt mondjuk, hogy a nagyon zord tél meridionális túlsúlyú, úgy már okvetlenül igaz.
Egyébként nem ragaszkodom körömszakadtáig ahhoz, hogy a nagyobb szórású szakaszok a meridionális, a kisebb szórásúak pedig a zonális klímakorszakoknak felelnek meg. Lehet, másra vezethetõ vissza ez: de akkor mire?
Azért érdekes, hogy a szakaszok hossza kb. megfelel a Floo által feltételezett 30 éves periódusnak.

Igen, de a linkelt grafikonon egy év van egy pontba sûrítve. Ez a homogenizáció viszont minden "rázást" eltüntet. A problémát abban látom, hogy nem minden meridionális túlsúlyú tél szélsõségesen hideg. Gondolj pl. Romániára! Lehet olyan masszívan meridionális tél, hogy Románia végig, vagy túlnyomórészt enyhe idõt kap, mert mindig Nyugat-Európára szakad a hideg, Románia meg mindig elõoldalon van; volt már ilyen. Ez nyilván földrajzi helyzettõl is függ. Érdekes lenne egy olyan térkép, amely a kontinenst a cirkulációs korszakok változásaira mutatott érzékenység szempontjából ábrázolná.

Kétségtelen van abban valami, amit mondasz, viszont szerintem nem mindig ez a helyzet.
Gondolj arra, hogy egy meridionális túlsúlyú, szélsõségesen hideg tél mennyire le tudja szállítani az egész év átlaghõmérsékletét.
Egy ugyancsak meridionális, forró nyár pedig ugyanilyen mértékben megemeli. S ha ezek a meridionális korszakban gyakran követik egymást, "rázóssá", nagy szórásúvá teszik az éves középhõmérséklet-görbét.
Hacsak a dermesztõ telet ki nem balanszírozza a rá következõ igen forró nyár, és viszont.
De az ilyen forgatókönyv érzésem szerint ritka: igen hideg telet talán inkább követ átlag körüli nyár, nagyon forró nyarat átlagos tél.

Szerintem az éves középhõmérséklet idõskálája bõven "el tudja nyelni" a néhány napos, néhány hetes kilengéseket. A makrocirkulációs korszakokat kisebb idõskálájú adatsorokkal lehet csak megfogni szerintem. Gyanús, hogy még egy havi középhõmérsékleti grafikon is érdemben torzítja, jelentõsen "besimítja" egy meridionális korszak kilengéseit.

Az igaz, hogy sokféle, többé-kevésbé eltérõ forgatókönyve lehet egy zord télnek nálunk.
De van ebben egy jól követhetõ séma is, amit rögtön fel is fogok vázolni.
Most ne foglalkozzunk a hidegpárna okozta, "helyben keletkezett" faggyal (mely általában úgysem valami erõs), hanem csak az advektív, a határozott légmozgás mellett elõállt hideggel.
Mindenekelõtt le kell szögezni, hogy tartós hideget, fagyot a mi térségünkben csakis északkeleti,keleti, sarki-szárazföldi hidegelárasztás hozhat.
Északnyugati maritim sarkilevegõ elárasztások is okozhatnak jelentõs hõcsökkenést, de ez egyrészt nem produkál 2m-en nagyon erõs fagyot (a magasban egész más a helyzet!), másrészt az ilyen felállás nagyon könnyen visszavált zonálisba.
Mondhatjuk, hogy az északkeleti hideg gyakran "maradra jön" (fõleg a tél második felében), az északnyugati maritim hidegelárasztás viszont csupán "átutazó vendég" (Más lapra tartozik, hogy a szinoptikai kép átalakulásával ebbõl könnyen északkeleti hidegáramlás fejlõdhet)
Ha megnézzük e tények makroszinoptikai vetületét, akkor a következõket mondhatjuk: a hidegadvekciót télen is meridionálisra váltó makrocirkuláció, teknõképzõdés, teknõ hátoldali pozíció idézi elõ. De van egy igen nagy különbség az átmeneti évszakokhoz képest: télen nem a teknõ hátoldali, maritim hidegpool okozza nálunk a tartós lehûlést (mely hideglevegõ atlanti-parti AC és észak-európai ciklon közös áramlási rendszerében ér el minket)
Ez csak bevezetõje lehet egy igazi téli hideghullámnak. A tartós, nagy hideg az alacsony nyomású teknõtõl északkeletre felhalmozódott sarki-szárazföldi légtömegek beáramlásának a következménye. Az a tény, hogy a nagy, tartós lehûlést nem a ciklonrendszertõl nyugatra, hanem attól keletre felhalmozódott hidegtömeg okozza, jól mutatja Európa téli idõjárásának speciális voltát. Az északkeleti hidegtömegnek a teknõbe való betörését az jelzi, hogy az alacsony nyomású teknõ déli része -a mediciklon- válik egyre aktívabbá, míg az északi rész gyengül, visszahúzódik északra. A helyén felépülõ magasnyomás jelentkezik a mediciklon(ok) északnyugati szektorában. A teknõ így a "derekánál" kettéfûzõdik, és az itt délnyugatra kiterjedõ magasnyomású terület végül elérheti a teknõ hátoldalának anticiklonját (azori AC)
Így kialakul a Vojejkov-tengely. Innentõl kezdve "közünk sincs" a tengelytõl északnyugatra, Északnyugat-Európa fölött mozgó enyhe, óceáni légtömegekhez. Nálunk megreked, illetve a tengely elõoldalán utánpótlást is kaphat a szárazföldi fagyos levegõ. Ez a figura fõleg januárra, februárra jellemzõ.
A hidegelárasztást megelõzõ, ill. azzal szimultán mediciklon tevékenység sokszor regionális, de akár országos havazást produkál nálunk. Jelentõsebb hideghullámainkat szinte minden esetben számottevõ havazás vezeti be. (Ebben persze közrejátszik a vastag hótakaró hûtõ hatása is a havazást követõ napokban) Sõt, kis túlzással azt is mondhatjuk, a havazás erõssége és tartóssága egyenesen arányos a készülõdõ hideghullám méretével. Szárazon érkezõ, és úgy is maradó fagyhullám nálunk nagy ritkaság (de elõfordulhat!)

Végül foglalkozzunk még egy kicsit a zonális-meridionális korszakok kérdésével.
VáraljaMet jóvoltából meg tudom mutatni a következõ grafikont:

Link

Itt nem a középgörbét kell nézni, hanem az évi átlaghõmérséklet-görbe tényleges ingadozásait, a szórás nagyságát. Ez ugyanis nagyon jellegzetes. Kis és nagy szórású szakaszok látszanak váltakozni a görbén, és a nagy szórású szakaszok szórása jellemzõen mintegy kétszerese a kis szórású szakaszokénak (3 fok vs 1,5 fok)
A szakaszok durva közelítéssel 30 év körüli idõtartamúak. A nagy szórás bizonyára meridionális cirkulációs túlsúlyt jelez, mikor a hõmérséklet hajlamos "kicsúszni" a szélsõségek irányába. A kis szórású szakaszok a zonális túlsúlyú idõszakoknak felelnek meg.

Nagyon érdekes lenne, amit írsz, de próbáld pld. úgy elmagyarázni, hogy a matekkal hadilábon álló emberke (semmi bajom, csak egyszerûen én nyelvi- es humán beállítottságú vagyok) számára is egyértelmû legyen a konklúzió: milyen a naptevekenyseg es a földi klíma kölcsönhatása, lehet- ebbõl a jövõbeli klímaváltozások irányáról, természetérõl következtetni. Ritka eset, hogy azert kelljen kritikával élnem, hogy túl magas a léc -
Egyébként, hogy visszatérjek a fórum szûkebb témájához, az elõttünk álló brit blocking tipusú makrofelallas - ha a hidegleszakadas nem generál a közelünkben medet, ami a felhõs, esõs jelleg miatt alaposan visszavetne a T értékeket, nos ha a szárazabb verzió jönne be, a 10 fok körüli 850 hPA értékek bõven nyári tartományban tartanak a nappali felmelegedést, a 23-28 fokra aligha lehet panasz, hiszen nemi szerencsével ez lehet kb vasárnaptól jo pár napig a jellemzõ tartomány A blocking leépülése után pedig ismét a melegebb légtömegek juthatnak majd szóhoz, de ez mar az ûrtav határán van.

Szia!
Én is csak be-benézek most a felvételi miatt, de ezt majd el fogom olvasni utána (múlt hét óta papírom van arról, hogy értem is ).
Egyébként valami ilyesmire gondoltam, nehezen is hittem volna, hogy ez még senkinek nem jutott eszébe .

Cauchy:
Érdekes kérdés. Elõször is nem mindegy, hogy korreláció alatt pontosan mit értünk. Itt arról lenne szó, hogy két változó ugyanazon idõpontjaiban mért (x(t_i) és y(t_i)) értékeit összepárosítjuk {(x_i,y_i)}, és a kettõ közötti függvénykapcsolatot (y=f(x,a)) keressük ('a' paramétervektor). Bármilyen módszerrel a költségfüggvény S=Szum[y_i-f(x_i,a)], és dS/da_l parciális deriváltakat 0-val tesszük egyenlõvé. Ekkor kapunk egy a0 vektort, ami a legjobb illesztés, a hibákat pedig a W(a)= mátrixból a C=Gyök(W(a0)-inverz) korrelációmátrix sajátértékei adják meg. A korrelációmátrix a paramétertérben történõ bázisválasztás során azt mondja meg, hogy az adott bázisban mennyire függenek egymástól a függvény paraméterei, vagyis mennyi közöttük a korreláció (fõátlón kívüli elemek). Ha a sajátvektorokat kiszámolom, és C-t diagonalizálom, akkor olyan b paramétereket kapok, melyek egymástól függetlenek, és az a-któl függenek. Ezen új b paraméterekkel egy másik g(x,b) függvényt is felírhatok behelyettesítés után (ha szerencsém van, ezt analitikusan is meg lehet oldani), amely alakra(!) a legpontosabb közelítése az y(x) valódi (általunk nem ismert) összefüggésnek.
Nem tudom, ez mennyire célravezetõ e téren, állítólag sokszor az, de nem mindig.
Meg kell még jegyezni, hogy egy mátrix sajátértékeihez tartozó sajátvektor lambda-szorosa is sajátvektor, tehát azok hosszát 1-nek választhatjuk. Ráadásul W szimmetrikus, ezért a sajátvektorok páronként merõlegesek is egymásra. Emiatt elveszik két szabadsági fok: az egyik paraméter irányát meghatározza a többi, valamint minden paraméter egyik irányba esõ vetületét a többi irányba esõ vetület, ami darabszámra épp egy paraméter leírásához szükséges adatmennyiség. Így választhatok két kitüntetett vektort szabadon, vagyis két paraméter értékét megválaszthatom tetszõlegesen, legyen mindkettõ 1. Látható, hogy ha egy ponthalmaz tökéletesen egy egyenesre esik, akkor a diagonalizált korreláció a 2x2-es egységmátrix lesz.
(Remélem, jó a gondolatmenetem, elég régen tanultam már ezt is.)
Hogy errõl a korrelációról mit lehet mondani még a véletlenség terén, az jó kérdés, hisz szerintem eleve feltételeztük, hogy ha van, akkor nem véletlen, meg is adtuk, hogy milyen függvényt keresünk.
Talán nagyon másra kell itt gondolni?

Hsz-ed elejéhez (a "milyen hatással bír a makrocirkulációra."-ig) adok némi adalékot, bár kicsit eltér az eredeti témától. Pont most készülök az MSc-felvételire, az egyik tétel nagyrészt errõl szól, ezért jutott eszembe írni .)

Onnan beillesztek pár ábrát, ami a rövid és a hosszúhullámú sugárzási egyenleget mutatja be.
Az elsõn a rövidhullámú sugárzási egyenleg látható. Ez a 0,1-4mikrométer közötti hullámhossztartomány (UV, látható és közeli IR), a többire e légkör gyakorlatilag homályos (de messze nem átlátszatlan). Remélem, eléggé értelemszerû az ábra. A bekarikázott számok a légkör tetejére érkezõ teljes besugárzás százalékát jelentik.
Link
A második a hosszúhullámú mérleg, amit szintén a beérkezõ rövidhullámú sugárzás százalékában adunk meg, mivel a hosszúhullámú energia is a bejövõ rövidhullámúból "táplálkozik".
Link
Itt azt kell tudni, hogy a 100%-nál nagyobb értékeket az üvegházhatásnak köszönhetjük.
A kettõt együtt a harmadik ábra foglalja össze.
Link
Nézzük ennek a jobb oszlopát: a troposzférában a hiányzó 29%-ot a turbulens keveredés és a párolgásból származó latens hõ fedezi, vagyis a víz és a szél puszta jelenléte.

Az üvegházhatás pedig a troposzféra alsó rétegében 33°C hõtöbbletet ad, ebbõl 15°C a vízgõzé, 7 CO2-é, kb. 4 a metáné, 3 az ózoné és 4 az összes többié. Így most 14,5°C a globálátlag -18,5°C helyett (tiszta N2-O2 légkör esetén).
Ehhez társul egy állandó, ún. szoláris klíma (ami sajnos lényegében fiktív), ami egyensúlyi, vagyis stabilan kialakul abban az esetben, ha a fenti ábrákon a számok idõben állandóak (ehhez többek között a légkör állandó összetétele és a Napállandó állandósága a fontos). Ebben benne vannak az egyébként is ismert klímaövek kialakulása, a mérsékelt övi szinoptikus skálájú jelenségek léte, stb.
Ha az ábrán százalékok valahogy megváltoznak (pl. nyomgázok, vagy a Naptevékenység változása miatt), akkor nettó hõáram indul meg valamerre, ami klímaingadozásokat okoz. E klímaingadozások a sugárzási mérleg kiegyenlítõdése felé tolják a klímát, és új szoláris klíma áll be. Az ehhez szükséges folyamatok pedig az idõjárási, klimatológiai jelenségek statisztikai paramétereinek megváltozásával valósul meg, méghozzá minél nagyobb mértékû változás volt a százalékokban, annál nagyobb léptékû a változás a klímában (hisz nagyobb energiákat kell "átmozgatni"), rosszabb esetben akár a légkörzési övezetek is megváltozhatnak.

A Napsugárzással kapcsolatban azonban az a helyzet, hogy a Napállandó változása a napciklus során csak dE=+-0,2W/m2 körüli, ami az 1367-nek a 0,015%-a, ami E=s*T^4 (Stefan-Boltzmann-törvény) egyenletbõl (illetve deriváltjából: dE=4s*T^3*dT) adódóan a teljes légkör átlagos hõmérsékletét csak kb. dT=0,037K értékkel tudja megváltoztatni.

Ez azonban csak egy átlagérték, ami körül a Napkitörések energiája nagyobb ingadozásokat okoz, ezek pedig átmenetileg ingadozásokat okozhatnak az idõjárásban is, ez esetben kisebb idõskálára megyünk le, a kettõ tehát valószínûleg nem vehetõ egy kalap alá.

Ezzel a fejtegetéssel ebben a formában egyetértek, és úgy látom, hogy az elemzésed során elõvetted te is a statisztikai megközelítést.

Ugyanazt mondjuk, csak kicsit másképpen.
Ezt írod:
"...magas naptevékenységben a térítõi AC öv megerõsödik és kiterjed. Ekkor az alacsonyabb szélességeken terpeszkedõ anticiklonok nem engedik, hogy a jet mélyre meanderezzen, ezáltal lelassuljon."
Erre írtam én azt, hogy bármely naptevékenységi ciklusban lehet az AO értéke negatív, avagy pozitív, és ebben az irányban/hajlamban lehet támogató szerepû avagy viselkedhet ellenlábasként a naptevékenység adott fázisa. A fenti példát szem elõtt tartva pl. hiába erõsen negatív az AO index értéke, hiába lenne képes mély meanderezésre a jet, ha annak útját állják az anticiklonok. Ez esetben nem szakadhat le a hideg levegõ Európára.

Európa helyzete - különösen télen - elég összetett és különleges éppen az általad említett közeli szibériai hidegbázis és a bonyolult topográfia okán. A hideg levegõ akár nyakatekert módon/kerülõúton is eljuthat hozzánk (kossava). A hideg teleink ezerféle úton-módon jöhetnek létre, ha akár csak egy mediterrán ciklonos verzióra gondolunk, ez a helyzet is járhat enyheséggel (elõoldal) vagy nagy hideggel (hátoldal), ráadásul a lehulló csapadék halmazállapota kritikus tényezõ a medence jelleg miatt, aztán ott van a ránk jellemzõ hidegpárna. Szóval egy hideg tél szerencsére nálunk sok tényezõs lehet és százféle módon érkezhet.

De visszatérve az AO/naptevékenység dologra. Ha jól értem, te is azt írod, hogy a szinoptikai helyzet változik meg gyökeresen és nem a jet viselkedése (az aktuális szinoptikai helyzet "megengedõvé válik". Egy erõsen negatív AO-s idõszakot (amikor a hurkok hajlamosak lennének elszabadulni) gátol(hat)ja az erõs naptevékenység, míg egy minimum idõszak erõsít(het)i.
Az AO tehát mozoghat "magában" más szignifikánsabb hatások által vezérelve, de az események végkimenetelét az aktuális szinoptikai helyzettel együtt adja majd.
Ha bizonyítást nyer, hogy az akár az ózon, akár bármely más folyamat révén a naptevékenység egyes fázisai hatással vannak a sztratoszféra hõmérsékletére és az átmeneti anomáliát okoz azon a szinten, utána lehet tovább gondolni azt, hogy mi a helyzet az AO-val. Mármint, hogy van-e és milyen erõs kapocs található a két folyamat között.

A válaszomat távolabbról kezdem, mert véleményem szerint érthetõbb lesz és így lesz kerek egész.
Azt állítottam, hogy megfigyelések szerint magas naptevékenységben a térítõi AC öv megerõsödik és kiterjed. Ekkor az alacsonyabb szélességeken terpeszkedõ anticiklonok nem engedik, hogy a jet mélyre meanderezzen, ezáltal lelassuljon. Emiatt zonális marad az áramlási kép, és erõs a nyugati drift. Ez pedig alapvetõ hatást gyakorol Európa téli idõjárására. Itt mindig szem elõtt kell tartani, hogy globálisan hol is helyezkedik el Európa és a mi térségünk. Európa az eurázsiai földrész kis nyugati félszigete, "szarvacskája", mely a hatalmas, és télen sok hõt tároló Atlanti-óceánba nyúlik bele. Tekintetbe véve a mérsékelt övben uralkodó nyugatias áramlásokat, a legkevésbé sem csoda, hogy a földgolyónak ez a része nem tartozik a dermesztõ téli hideget produkálók közé.
Az a csoda, hogy kontinensünk mérsékelt szélességein egyáltalán elõfordul hó és fagy, méghozzá a keleti térfélen viszonylag gyakran. Ennek hátterében pedig bizonyára az áll, hogy viszonylagos közelségben van Észak-Eurázsia (Szibéria) téli "jégszekrénye", mely a maga nemében a világon a leghatalmasabb. Annak részletezésére most nem térnék ki, hogy a magas földrajzi szélességeken a hófelszín fölött tartósan nyugalomba jutott hideg, sarki légtömegek hogyan hûlnek szinte mértéktelenül tovább. Itt az önerõsítõ jelleggel fokozódó kiszáradás, és a szintén kumulatíve kiépülõ hideg anticiklonok, hidegdómok játszanak szerepet. A lényeg, hogy Észak, Északkelet-Szibériában télen olyan hidegpool alakul ki, mely a sarki hideg légsapka "toldalékát" jelenti (s ezért ez utóbbi télen rendszerint súlyzó alakú) Ebbõl a hidegtömegbõl kaphatunk mi, de csak akkor, ha az az uralkodó nyugati áramlási iránnyal szembe tud fordulni, és nyugat, délnyugat felé tud terjeszkedni. És itt jön a képbe a jet meanderezése, a meridionalitás és a nyugati drift ereje (és áttételesen a naptevékenység).
Mert itt valójában ez a lényeg: képesek az észak-eurázsiai fagyos légtömegek nyugat felé terjeszkedni, vagy nem képesek? Európa téli idõjárásának ez a sarokpontja, ezen fordul meg az egész. Azt kell megérteni, hogy ez a "kötéltánc" az igen hideg, és igen enyhe telek között lokális jelenség, és kifejezetten Nyugat-Eurázsiára (fõként Európára) jellemzõ.
Az észak, északkelet-szibériai hidegtömeg minden télen kiépül, ebben nagy változékonyság nincs. A mi telünk ellenben hírhedten kétarcú. (Volt február nálunk, melynek középhõmérséklete a palermó-i átlaggal egyezett meg, de olyan is, amikor a szentpétervárival volt azonos a februári közép!) A vizválasztó tehát az északkeleti, hatalmas, fagyos légtömeg nyugat felé való terjeszkedési hajlama, lehetõsége. Ez pedig a makrocirkulációtól függ.
Nézzünk egy áramlási képet (már csak referenciaként is), mikor nem volt lehetõség a nyugati terjeszkedésre:

Link

Látható, hogy az Atlanti-óceán enyhe, nedves légtömegei délnyugatról északkeletre haladva elérik az Észak-Ural térségét, majd a Jeges-tenger medencéjét.
Figyeljük meg a hõmérsékleteket is:

Link

Itt pedig az a lényeg, hogy a fagyos levegõ megtalálható, de a délnyugati melegáramlás által egészen az északkeleti peremekre szorítva. Ha a térkép mutatná Észak és Északkelet-Szibériát is, ott nyilván igazi hideget, zord fagyokat láthatnánk. Európából ellenben a zonális áramlás kikergette a hideget, kontinensünket jórészt enyhe, atlanti-óceáni légtömeg tölti ki.
A lényeg, hogy az alacsony naptevékenység a gyengülõ nyugati drift révén Európában (de csakis itt!) hajlamosít a zord telekre. Az összefüggés persze nem száz százalékos érvényû (hisz voltak naptevékenységi minimumban is enyhe, és maximumban is hideg telek), de statisztikailag megfogható. Régi megfigyelés, hogy igazán hideg, kivételesen zord teleink a napfoltminimumok közelében halmozódnak. Én is végeztem ezzel kapcsolatban egy kis "házi" statisztikai elemzést. Íme az eredmény:

1956-ban évszázados jelentõségû zord február: minimum közeli
1962/63, 1963/64 évszázados jelentõségû zord ikertelek: minimum közeli
1969/70, nagyhavas, hófúvásos, elég hideg tél: maximumban
1978/79 kifejezetten zord, blockingos tél: minimumközeli
1984/85, 1985/86, 1986/87 , három egymást követõ hideg tél: minimumközeli
1995/96, zord tél: minimumközeli
1998/99 abszolút minimumhoz közeli értéket hozó december, hófúvásos február: maximumban
2001/2002, 2002/2003, hideg telek: maximumban
2009/2010, különösen Északnyugat-Európában igen zord tél: minimumban

Tehát, napfoltminimumhoz közeli hideg tél: 9
Napfoltmaximumban elõfordult hideg telek száma: 4

Nézzük meg ezután az enyhe teleket is:

1956/57, kifejezetten enyhe: maximum közelében
1974/75, enyhe tél: minimum közeli
1982/83, hírhedten enyhe tél: maximum közeli
1987/88, enyhe tél: középtájon
1989/90, mérsékelten enyhe, de évszázados jelentõségû télközepi meleget hozó tél: maximumban
1997/98, enyhe tél: középtájon
2000/2001, enyhe tél: maximumban
2006/2007, roppant enyhe: minimumban

Enyhe telek napfoltmaximumban: 4
Enyhe telek napfoltminimumban: 2

Bár vizsgálatom csupán nagyjából 50 évet fogott át, az összefüggés ebben is kitapintható.
S még egy érdekes, sokatmondó tény. A kis jégkorszak mai szemmel nézve hihetetlenül zord teleket hozott. Ez az idõszak (véletlenségbõl?) éppen egybeesik a Maunder minimummal, egy példátlanul hosszú, csaknem napfolt nélküli, alacsony naptevékenységû korszakkal. Még sokat mondóbb, hogy a kis jégkorszak csak Európában volt megfigyelhetõ, tehát lokális, és nem globális jelenségrõl van szó. Mindezek a tények jól illenek az elõbb felvázolt képbe.
Ezek után térjünk át a hideg telek száraz voltának kérdésére. Persze kézenfekvõ a gondolat, hogy a sarki-szárazföldi hideg légtömegek kis nedvességtartalmuk folytán száraz idõt okoznak nálunk, dominanciájuk idején az átlagosnál kisebb a csapadékmennyiség. Azonban a dolog nem ilyen egyszerû. Ugyanis az atlanti-óceáni enyhe, nedves légtömegeknek a legkifejezettebb meridionalitás, északkeleti hidegexpanzió idején is marad valamekkora terjeszkedési hajlama kelet felé, ez Európa globális pozíciója mellett elkerülhetetlen. Viszont a hidegtömeg délnyugati terjeszkedése, s ennek bárikus megnyilvánulása, a blokkoló skandináv AC elvágja az enyhe, óceáni levegõ északkeleti terjeszkedésének útját. Az elsõként mutatott izobártérképpel éles ellentétben ezek az enyhe légtömegek nem az Észak-Ural és a jeges-tengeri medence felé veszik az irányt, hanem a blokkoló AC délnyugati peremén északnyugatról délkelet, azaz alacsonyabb földrajzi szélesség felé áramlanak. Az AC peremén, mintegy "csúszópályán" a mediterrán térsége kerülnek a magas hõmérsékletû, páratelt légtömegek és az alacsony légnyomás. Ez a lényeg!
Nézzünk példát is erre a felállásra:

Link
Link

Nézzük tovább a történéseket:

Link

Link

Jól nyomon követhetõ az óceáni légtömegek (és a ciklonok) "lesüllyedése" a Mediterráneumba.
Voltaképpen arról van itt szó, hogy a blokkoló AC mind a sarki szárazföldi hideg légtömegeket (keleti peremén), mind az enyhe, nedves óceáni légtömegeket (délnyugati peremén) alacsonyabb szélességekre, ráadásul egymás közelébe kényszeríti. Ezért térségünkben kiterjedt keveredési zónák jönnek létre sok csapadékkal, a mediciklonok északnyugati szektorában havazással. Van ennek a helyzetnek egy különösen érdekes válfaja, mikor a blokkoló skandináv AC keleti peremének hidegáramlása erõsebb, és közelebb is helyezkedik el Európához:

Link
Link

A blokkoló AC keleti része a hidegáramlás miatt leépül, ezért ez az anticiklon ék formát ölt Grönland és a Skandináv-félsziget között: skandináv ék, vagy skandináv "V". A legzordabb, leghavasabb téli idõszakaink "receptje" ez.
Összefoglalva, a fenti mechanizmus következtében igazán zord teleink ritkán szárazak. Ilyen is elõfordul természetesen, de ez az esetek töredék része. A fagyos, zord tél nálunk rendszerint havas is egyben.
Utolsó kérdésedre részben már választ is adtam: az alacsony naptevékenység, a jet mélyre meanderezése csak Európában feltétele a hideg télnek, például Észak-Amerikában egyáltalán nem. Jól példázza ezt éppen a mögöttünk hagyott tél: napfoltmaximumban igen erõs észak-atlanti ciklontevékenység, ránk nézve kirobbanthatatlan nyugati, délnyugati drift jellemezte, Európában szokatlanul enyhe idõjárással. Nem úgy Észak-Amerikában, melynek nagy részét igen erõs, ismétlõdõ hideghullámok sújtották. Elképzelésem szerint a napfoltmaximumban gyakori zárt, kevéssé meanderezõ jet a sarki keleti szélrendszert is "egyben tartja", nem engedi mindenfelé "elkóbászolni". Ezért a Grönlandi "hûtõszekrény hidegtömegei jobbára egy irányba terjeszkedhetnek: az észak-amerikai földrész szubarktikus régiója (a Hudson-öböl és a szigetvilág) felé. Itt a már említett "jégszekrény effektus" révén ezek tovább hûlnek, nagy, stabil hidegmagot képeznek ki. Ilyen hidegmagból származtak az elmúlt tél kanadai, USA-beli hidegleszakadásai.
Még egy dolog: úgy tûnik, hogy a téli félév arktikus hidegbázisának kiépülését az örökös grönlandi hidegtömeg inicializálja. A hideg kiterjedésének ez az origója, és talán arról van szó, hogy a grönlandi hidegen "megosztozik" Észak-Amerika, és Nyugat-Eurázsia boreális régiója. Ha gyors és zárt a jet (és a keleti szélrendszer), úgy a grönlandi hideg nem képes kelet felé fordulni, zömét Amerika kapja meg.

Ma a kert takarítása közben azon filóztam, hogy lehetne-e olyan Matematikai eljárást találni, amelyik megmondja egy korrelációról, hogy mekkora a valószínûsége a korreláció véletlenségének. Hasonlóan ahhoz, mint ahogy egy mintáról kimutatható, hogy az valóban véletlenszerû, vagy véletlenszerûnek feltüntetett nem véletlenszerû adatok halmaza...